← Vissza a nyitóoldalra
Párbeszédek · Filozófiatörténet

AZ ETIKA KAPUJÁBAN

A mű egy időtlen térben (amely Lukács egykori dolgozószobáját idézi) játszódó, öttételes filozófiai párbeszéd Lukács György és egykori tanítványa, Heller Ágnes között. A dialógus a modernista rendszerépítés és a posztmodern személyiségetika szellemi összecsapása.

AZ ETIKA KAPUJÁBAN

Síron túli beszélgetés

filozófiai kamaradarab öt beszélgetésben, prológussal és epilógussal


SZEREPLŐK

  • LUKÁCS GYÖRGY (1885–1971): Filozófus. Kései éveinek szikár, törékeny, ám szellemileg hajthatatlan alakjában jelenik meg. Egyszerű, kissé megkopott szürke öltönyt és nyitott galléros inget visel. Ujjai között szinte folyamatosan vagy egy kialudt szivart, vagy egy vörös-kék ceruzát forgat. Hangja rekedtes, artikulációja precíz, mondatfűzése a német klasszikus filozófia nagy ívű periódusait idézi. Tekintetében egyszerre él a messianisztikus forradalmár emléke és a huszadik század tragédiáit túlélő, önmagát is folytonosan revideáló bölcs szigorúsága.
  • HELLER ÁGNES (1929–2019): Filozófus. Érett, késői alakjában látjuk, mégis megőrizve azt a szellemi ruganyosságot, kíváncsiságot és szenvedélyes vitakedvet, amely a Budapesti Iskola fiatal éveiben jellemezte. Mozgása élénk, gesztusai nyitottak, közvetlenek. Hangjában a mester iránti mély, kitörölhetetlen szeretet és tisztelet keveredik a szellemi függetlenség kíméletlen, olykor ironikus őszinteségével.

A TÉR ÉS AZ IDŐ

Helyszín: Egy időtlen, szimbolikus tér, amely egyszerre idézi meg Lukács György egykori Belgrád rakparti, ötödik emeleti dolgozószobáját és a platóni Phaidón vagy Lakoma elvont, csak a gondolatnak létező terét. A színpad két markáns térfélre oszlik:

·  Bal oldalon (Lukács tere): Egy súlyos, sötét fából készült íróasztal. Rajta zöld ernyős asztali lámpa, hamutartó, ceruzák és két vaskos kéziratcsomó: az egyik A társadalmi lét ontológiájáról és a Prolegomena gépirata, tele kézírásos javításokkal; a másik egy vastag, vászonkötésű dosszié, amelynek fedelén csupán egyetlen szó áll: ETIKA – a belsejében lévő lapok azonban teljesen üresek. Az asztal mögött a mennyezetig érő könyvespolcok sorakoznak, zsúfolásig tömve Arisztotelész, Kant, Hegel, Marx, Lenin, Goethe, Balzac és Dosztojevszkij köteteivel.

·  Jobb oldalon (Heller tere): Hatalmas, magas ablak, amely a sötéten, hangtalanul hömpölygő Dunára néz. Az ablak előtt egy könnyedebb karosszék és egy kisasztal áll, amelyen Heller Ágnes jóval Lukács halála után – az emigrációban, Ausztráliában, New Yorkban és a visszatérés után Budapesten – írt könyvei hevernek (A mindennapi élet, A történelem elmélete, Általános etika, A morál filozófiája, Az igazságosságon túl).

Idő: A történelem utáni vagy a történelmen kívüli éjszaka, amely a beszélgetések előrehaladtával fokozatosan a hajnali derengésbe hajlik.


PROLÓGUS: A BELGRÁD RAKPARTI ÁRNYAK

 

(A színpad teljes sötétben van. Csak a Duna távoli, mély morajlása hallatszik, mintha maga a hérakleitoszi idő áramlana a szoba alatt. Lassan felgyullad az íróasztal zöld ernyős lámpája. A fénykörben ott ül LUKÁCS GYÖRGY. Előtte a két dosszié. Sokáig mozdulatlanul nézi az „ETIKA” feliratú mappa fehér, érintetlen lapjait. Kezébe veszi a ceruzát, a papír fölé emeli, mintha írni akarna egy első mondatot, de a keze megáll a levegőben, majd lassan visszaejti a ceruzát az asztalra. Ugyanebben a pillanatban a jobb oldali ablak előtt kékes, holdfényszerű derengés támad. HELLER ÁGNES ott áll az ablaknál, háttal a szobának, és a sötét folyót nézi.)

LUKÁCS: (Anélkül, hogy felnézne, halkan, mintha egy félbehagyott mondatot folytatna, amelyet fél évszázaddal ezelőtt kezdett el.) A folyó még mindig ugyanúgy áramlik odakint, Ágnes. Csak mi kerültünk ki az áramból. Vagy talán most kerültünk bele igazán – abba a tartományba, ahol a véletlenek lefoszlanak az életről, és csak a megformált gondolat marad.

HELLER: (Megfordul, elmosolyodik. Hangja meleg, kissé fátyolos.) Meg az a beszélgetés, Gyuri bácsi, amit 1971 júniusában nem tudtunk befejezni. Amikor utoljára láttam magát a kórházban, már tudtuk mindketten, hogy az Etika dossziéja üres marad. Maga még akkor is a Prolegomenát javította. Azt mondta nekünk: „Az én szennyesem, nekem kell eltakarítani.” Mindig csodáltam ezt a könyörtelen, protestáns-marxista munkaaszkézist, amivel élt. Miután Gertrud 1963-ban meghalt, ott állt a hamleti kérdés legvégső peremén. Öngyilkos akart lenni, mert úgy érezte, az élet szubsztanciája kihullott a kezéből. Aztán mégis visszatért ehhez az íróasztalhoz, kizárt minden személyes „életet” a világából, hogy ne maradjon más, csak a filozófiai kötelesség.

LUKÁCS: (Felnéz, szeme megvillan a lámpafényben.) Az ember nem dezertálhat a posztjáról, amíg a gondolat íve le nem zárult. Gertrud halálával a személyes létem valóban elvesztette a gravitációs középpontját. De éppen ő volt az, aki évtizedeken át megtestesítette számomra a magábanvaló és a magáértvaló nembeliség mindennapi egységét. Amikor egyedül maradtam ebben a szobában, rájöttem: ha meg akarom írni az Etikát – azt a művet, amelyre 1918 óta, a Taktika és etika óta készültem –, nem ugorhatok fejest a puszta Sollen, a kanti „kellés” üres vizébe. Előbb fel kellett építenem a talajt. Meg kellett írnom A társadalmi lét ontológiájáról szóló művemet.

HELLER: (Lassan elindul az ablak felől az íróasztal irányába. Ujját végighúzza a könyvespolc gerincein.) És éppen ez a gigantikus talajépítés nyelte el magát az épületet, amelyet rá akart emelni! Nézem ezeket a polcokat, Gyuri bácsi. Emlékszem, amikor 1947-ben Fehér Ferivel először ültünk be az egyetemi előadására. Én zokogtam a szünetben, mert egy árva szót sem értettem abból, amit a hegeli közvetítésről és a kanti antinómiákról beszélt, de éreztem: itt van a filozófia. Itt történik valami, ami élet és halál kérdése. Aztán a tanítványa lettem, majd a munkatársa, végül a bírálója.

LUKÁCS: (Elnéző, szinte apai iróniával.) Sohasem szerettem a bólogató epigonokat, Ágnes. Azt a „Budapesti Iskolát”, amelyet magukkal – magával, Fehér Ferivel, Márkus Gyurival és Vajda Misivel – létrehoztam, nem azért hívtam életre, hogy szobrot faragjanak a tételeimből. Amikor 1968 tavaszán a kezükbe adtam az Ontológia kész gépiratát, valódi bírálatot vártam. És maguk nem is fukarkodtak vele a Feljegyzések Lukács elvtárs számára című iratukban.

HELLER: (Megáll az íróasztal túloldalán, kezét a szék támlájára teszi.) Kemények voltunk, tudom. Talán kíméletlenek is egy nyolcvanhárom éves mesterrel szemben. De a mi keménységünk a legmélyebb hűségből fakadt: komolyan vettük magát. És tudja, mi a legkülönösebb? Miután maga elment, a történelem szétszórta a mi kis szigetünket. Engem és Ferit elűztek innen; bejártuk a világot Melbourne-től New Yorkig. De bárhol ültem le írni, bármilyen nyelven – angolul, németül vagy magyarul – fogalmaztam meg a saját történelemelméletemet vagy az etikai trilógiámat, a papír túloldalán mindig ott láttam a maga szigorú tekintetét és az ujjai között parázsló szivart.

LUKÁCS: (Kezével a szemközti székre mutat.) Üljön hát le, Ágnes. Most nincs sem pártközpont, sem cenzúra, sem emigráció, sem a halál sürgető óraketyegése. Csak a logosz van, ahogy Platón mondaná, meg ez az üres dosszié kettőnk között. Beszéljük hát végig azt az öt nagy csomópontot, ahol a maga kései, „posztmodernnek” nevezett világa és az én klasszikus, marxi-ontológiai totalitásom összecsap egymással. Lássuk, ki őrizte meg az emberi emancipáció lángját, és ki engedett a kor szellemének!

 

I. BESZÉLGETÉS: AZ ETIKA KÉSLEKEDÉSE ÉS A MUNKAMODELL CSAPDÁJA

 

(A teleológiai tételezés, a tárgyiasulás hiánya és az értékek eredete)

(HELLER leül az íróasztal túloldalára. A zöld lámpa fénye melegebbé válik, a régi Belgrád rakparti viták szellemi feszültsége sűrűsödik be a térbe. LUKÁCS kinyitja az ONTOLÓGIA dossziét, HELLER pedig magához húzza az üres ETIKA mappát.)

LUKÁCS: Mondja meg hát először, kertelés nélkül: miért állította később olyan sokszor, hogy szerencsésebb, amiért az Etikám dossziéja üres maradt? Hát nem az volt-e mindkettőnk legmélyebb meggyőződése az 1956 utáni dermedtségben, hogy a sztálini dogmatizmus és a bürokratikus manipuláció romjain csak egy marxi etika adhatja vissza a szocializmus hitelét?

HELLER: De igen, Gyuri bácsi, a célban egyetértettünk. Csakhogy én már 1966-ban elkezdtem tartani egy olyan etikától, amely még a megszületése előtt egy gigászi lételméleti építményből, a szervetlen és a szerves természettől a társadalmi létig ívelő szükségszerűségből akarja levezetni, hogy mivé kell lennie az embernek. Emlékszik, amikor 1966 májusában Frankfurtban jártam, és előadást tartottam? Jürgen Habermas órákon át, szenvedélyesen faggatott a maga készülő Ontológiájáról, amely akkor Nyugat-Németországban még csak afféle filozófiai legenda, izgalmas pletyka volt. Amikor felvázoltam neki a mű szerkezetét és terveit, Habermas ab ovo, a küszöbön elutasította az egész vállalkozást. Azt mondta: a racionalizmus nagy, zárt rendszereinek újraépítése a filozófiai múlt időhöz tartozik, és alapjaiban mond ellent a marxizmus történeti szellemének.

LUKÁCS: (Elhúzza a száját, kezével legyint.) Habermas és a frankfurtiak! Adorno a Grand Hotel Szakadék erkélyéről nézte a világot, Habermas pedig a társadalmi lét reális, anyagi folyamatait puszta nyelvi-kommunikatív interakcióvá hígította fel! Maguk akkor, 1966-ban még megvédtek engem Habermasszal szemben.

HELLER: Megvédtük, igen, mert nem fogadtuk el a frankfurtiak kizárólagos historizmusát sem. De amikor hazajöttem, és Ferivel, Gyurival, Misivel feldolgoztuk a frankfurti vitát, a hatása pontosan ellentétes lett azzal, amit vártunk: felébresztette bennünk a módszertani gyanút a maga Ontológiájával szemben. Rájöttünk, hogy ha a lét térképét ilyen totális igénnyel rajzoljuk meg, a térképről végül eltűnik maga az ember, aki eltévedt a világban. Mi több: maga sem tisztázta a saját módszertani pozícióját! Az ötvenes évek végén a beszélgetéseinkben az „ontológia” szó még szitokszó (Schimpfwort) volt a maga szájából – Heidegger és Hartmann polgári ködösítését értette rajta. Aztán hirtelen mégis átvette a fogalmat, pusztán azért, hogy bunkósbotként használja a neopozitivizmus ismeretelméleti uralma ellen!

LUKÁCS: (Előrehajol, hangja megkeményedik.) Nem bunkósbotként használtam, Ágnes, hanem Arisztotelész és Marx szellemében állítottam talpra a filozófiát! A huszadik századi polgári gondolkodás – a bécsi körtől Wittgensteinig és a neopozitivistákig – abban a tébolyban élt, hogy a világ megismerését le lehet redukálni a formális logikára és a nyelvi analízisre, miközben magát a valóságot, az önmagában létező létet zárójelbe teszik vagy metafizikai látszatproblémának nyilvánítják! És mit csinált a sztálini dogmatizmus? Ugyanennek a tükörképét: fogalmi skolasztikát, amelyben a valóságos tényeket előre gyártott ideológiai sémák alá erőszakolták! Én magát a címet is azért változtattam meg Zur Ontologie des gesellschaftlichen Seins-ra (A társadalmi lét ontológiájáról), hogy jelezzem: nem egy hegeli típusú, zárt, deduktív és hierarchikus rendszert építek! A kategóriák nálam nem logikai építőkockák, hanem – ahogy Marx mondja – „a meghatározott lét formái, létezésmeghatározások”! De kérdezem én: hogyan beszélhetünk etikáról, hogyan tehetjük fel a kérdést, hogy mit kell tennünk, ha előbb nem tisztázzuk ontológiailag, hogyan lehetséges egyáltalán a szabad cselekvés egy okságilag meghatározott világban?

HELLER: És ezt a lehetőséget maga a munkában vélte megtalálni.

LUKÁCS: Pontosan! Mert hol történik meg az ontológiai ugrás a puszta biológiai, szerves létből a társadalmi létbe? Ott, és kizárólag ott, ahol az ember a természettel folytatott anyagcseréje során nem pusztán genetikailag kódolt ösztönökkel reagál a környezetére, mint az állat, hanem megáll, és előbb a tudatában, eszmeileg kitűz egy célt. Ez a teleológiai tételezés! Marx Darwinnal kapcsolatos megjegyzéseiben világosan kimondta: a természetben nincs teleológia. Sem a kőnek, sem a növénynek nincs célja. Arisztotelész és Hegel zseniálisan leírták a munka célszerűségét, de elkövették azt a végzetes hibát, hogy a teleológiát kivetítették az egész kozmoszra és a történelemre, ezért aztán kénytelenek voltak egy képzeletbeli szubjektumot – a Világszellemet vagy az Istent – koholni hozzá. Marx nagysága abban áll, hogy a teleológiát szigorúan a munkára, az emberi praxisra korlátozta! Amikor az ősember megpattintja a követ, hogy vágjon vele, két különnemű világ egyesül: az eszmei cél (a teleológia) és a kő fizikai természete (az okozatiság). A természeti kauzalitás érintetlen marad, mégis olyan új tárgy jön létre – a szerszám –, amely a természetből önmagától soha nem születhetett volna meg. Itt, a munka elemi aktusában születik meg a Legyen (Sollen), az alternatíva és maga az emberi szabadság!

HELLER: (Feláll, kezébe veszi az Ontológia egy kötetét, és felüt egy oldalt.) Ez az elemzés a maga legszebb lapjai közé tartozik, Gyuri bácsi. Csakhogy amikor 1968 őszén újraolvastuk a teljes kéziratot, szinte lerohant bennünket a felismerés, hogy a maga művében valójában két, egymással kibékíthetetlen ontológia küzd egymással!

LUKÁCS: (Összevonja a szemöldökét.) Ezt már akkor is a fejemhez vágták a Feljegyzésekben. De mutassa meg nekem itt és most ezt a kettősséget!

HELLER: Íme: az első ontológia a szükségszerűségé. Maga az emberré válás folyamatát és a gazdasági szféra mozgását „seinsnotwendig”, azaz létszükségszerű folyamatként írja le, amely a mechanikus szükségszerűség jegyében, az egyének szándékaitól függetlenül, mindenképpen megvalósul. Azt írja: az egyedi teleológiai tételezések milliárdjai a társadalmi összfolyamatban egy tisztán kauzális eredővé olvadnak össze, amelynek ellenállhatatlan törvénye van – például a társadalmilag szükséges munkaidő csökkenése. A második ontológia viszont a szabadságé, az egyéni alternatíváké és a tudatos céltételezésé. És a kettő között tátong egy szakadék, amit maga egyetlen fogalmi csellel próbált áthidalni: azzal, hogy a munkát tette meg minden társadalmi praxis és minden etikai cselekvés őstípusának és modelljének!

LUKÁCS: És miért ne lenne a munka minden praxis modellje, ha egyszer genetikusan belőle nő ki a nyelv, a kooperáció, a jog és az erkölcs is?

HELLER: (Visszafordul Lukácshoz, hangja szenvedélyessé válik.) Két végzetes okból, Gyuri bácsi! Először is: a maga munka-fejezetéből – bármilyen hihetetlenül hangzik ez egy marxista filozófusnál – hiányzik a tárgyiasulás (Objektivation) igazi problémája! Maga a munkát pusztán egy magányos szubjektum teleológiai céltételezéseként és az anyag technikai átalakításaként írja le. De honnan veszi a munkát végző ember a célját? Ha a cél pusztán a biológiai éhség visszatükröződése, akkor soha nem lépünk ki a biológiából, és megmagyarázhatatlan marad az új, történelmi szükségletek keletkezése. Ha viszont a cél a tudat autonóm teremtése, akkor visszazuhanunk a tiszta idealizmusba! A cél csakis onnan származhat, hogy az ember már eleve egy társadalmilag tárgyiasult világban – nyelvben, szokásokban, normákban, magábanvaló fajlényegi objektivációkban – él, ahogy azt A mindennapi életben kimutattam! De a második hiba még súlyosabb, és ez érinti közvetlenül az Etikát. Maga a társadalmi praxist „másodlagos teleológiai tételezésnek” nevezi. Azt mondja: míg az elsődleges tételezés (a munka) a természet tárgyait alakítja át, addig a másodlagos tételezés – a politika, a nevelés, a morál – más emberek tudatát és akaratát igyekszik rábírni valamire.

LUKÁCS: Ez pontosan így van. A vadászaton az egyik ember rákiált a másikra, hogy űzze a vadat egy bizonyos irányba: itt a cél már nem közvetlenül a természeti tárgy, hanem a másik ember cselekvésének befolyásolása.

HELLER: Csakhogy gondolja végig ennek a modellnek az etikai következményét! Ha a másodlagos teleológiai tételezésnek a munka a modellje, akkor a másik ember tudata ugyanúgy megmunkálandó „nyersanyaggá”, eszközzé válik a célt kitűző szubjektum kezében, mint a pattintott kő vagy a vasérc! Habermas ezt később úgy fogalmazta meg, hogy a marxizmus az instrumentális cselekvésre (a munkára) redukálta a kommunikatív cselekvést (az emberek közötti kölcsönös megértést). Én pedig úgy mondom: ha az erkölcsöt a munka cél-eszköz teleológiájából vezeti le, akkor megnyitja a kaput a társadalmi manipuláció és az autoriter pedagógia előtt, ahol az „élcsapat” vagy a filozófus tudja a helyes célt, a többi ember pedig pusztán oksági láncszem a cél megvalósításában!

LUKÁCS: (Felcsattan, tenyerével az asztalra csap.) Ez képtelen vád, Ágnes! Hát ki harcolt keményebben a bürokratikus manipuláció ellen, mint én? A másodlagos teleológiai tételezésben a másik ember nem néma kő, hanem maga is alternatívák között döntő szubjektum! Éppen ezért a társadalmi tételezés soha nem determinisztikus: csak mozgásteret és kérdést teremt, amelyre a másik ember szabadon válaszol!

HELLER: De mi alapján válaszol, Gyuri bácsi? Mi alapján dönti el, hogy a kitűzött cél jó-e vagy gonosz? A maga Ontológiájában az érték fogalma teljesen bizonytalanul ingadozik a puszta gazdasági érték (a munkahatékonyság) és az erkölcsi érték között. Egy sikeresen végrehajtott gyilkosság vagy egy tökéletesen megszervezett koncentrációs tábor is hibátlan „teleológiai tételezés” a munkamodell értelmében: a cél kitűzetett, az oksági eszközök adekvátan működésbe léptek, a megvalósulás létrejött! A teremtés, a sikeres célmegvalósítás önmagában még nem erény!

LUKÁCS: (Halkabban, de mély meggyőződéssel.) A koncentrációs tábor azért nem értékhordozó, mert szembefordul az emberi nem objektív fejlődési tendenciájával: a nembeliség (Gattungsmässigkeit) kibontakozásával! Az érték nem az égből pottyan le, Ágnes, ahogy az idealisták meg a neokantiánusok képzelik! Az érték a társadalmi lét reprodukciójában, az emberi képességek történelmi gazdagodásában jön létre.

HELLER: (Lassan megrázza a fejét, és a kezét az üres ETIKA dossziéra teszi.) És mi van akkor, ha a gazdasági és technikai képességek gazdagodása nemhogy nem jár együtt az erkölcsi nemesedéssel, hanem éppen a totális barbárság eszközeit teremti meg? Ha holnap reggel valaki választás elé kerül: elárulja a barátját a félelem szorításában, vagy hű marad hozzá – nem várhatja meg, amíg a társadalomontológia kimutatja, hogy a hűség elősegíti-e az emberi nem összfejlődését! A filozófia legősibb etikai tételét – amelyet Szókratész szögezett le a Gorgiaszban, és amelyre én az egész morálfilozófiámat építettem –, miszerint „Jobb elszenvedni az igazságtalanságot, mint elkövetni azt”, soha, semmilyen munkateleológiából és semmilyen ontológiából nem lehet levezetni!

LUKÁCS: És ha nem lehet levezetni a létből, akkor miből fakad, Ágnes? Egy csodából?

HELLER: Nem csodából, hanem a modern ember egzisztenciális választásából! De ahhoz, hogy ezt megértse, át kell lépnünk a munkától oda, ahol az ember valójában él: a mindennapokba és a személyiségbe.


II. BESZÉLGETÉS: MI AZ EMBER?

 

(A mindennapi élet heterogenitása, a nembeliség és a kontingens személyiség)

(A fény koncentráltabbá válik. LUKÁCS feláll az íróasztaltól, odalép a könyvespolchoz, és leveszi Heller Ágnes „A mindennapi élet” című, 1970-ben megjelent vastag kötetét. Megveregeti a borítóját, miközben visszasétál.)

LUKÁCS: Kezdjük hát azon a közös talajon, ahonnan mindketten elindultunk a hatvanas években, amikor én Az esztétikum sajátosságát fejeztem be, maga pedig ezt a könyvét, A mindennapi életet írta. Emlékszem, milyen büszke voltam erre a munkájára. Itt még az én terminológiámat is használta, mégis valami egészen újat tárt fel. Mindketten láttuk, hogy a marxizmus végzetesen elhanyagolta a közvetlen emberi élet szféráját: csak az osztályokról, a termelési viszonyokról és az államról beszélt, miközben az egyén konkrét létezését átengedte a polgári egzisztencializmusnak, Heidegger „das Man”-jának (az „Akárki” uralmának) és Sartre szorongásának.

HELLER: (Elveszi a könyvet Lukács kezéből, szeretettel végigsimít rajta, majd leteszi az asztalra.) Mert felismertem egy elemi igazságot: ha az egyéneknek újra kell termelniük a társadalmat, akkor ehhez először önmagukat kell újratermelniük egyénként! Egyetlen társadalom sem létezhet egyéni reprodukció nélkül. A mindennapi élet nem más, mint azoknak az egyéni reprodukciós tevékenységeknek az összessége, amelyek párhuzamosan lehetővé teszik a társadalmi reprodukciót. A rabszolgának, a görög polisz polgárának és a modern gyári munkásnak egyaránt megvan a maga mindennapi élete, amelyben – a maga kifejezésével élve – „az egész ember” (der ganze Mensch) vesz részt.

LUKÁCS: (Bólint, szeme felragyog a közös gondolati emlékre.) „Az egész ember” a mindennapok heterogenitásában, szemben „az ember egészével” (der Mensch ganz), aki a művészet vagy a tudomány homogén közegébe emelkedik fel! A mindennapi életben a tevékenységek – az evés, a munka, a közlekedés, a csevegés – széttartóak, heterogének. Az ember itt a valószínűség, az analógia, a szokás és a pragmatizmus alapján tájékozódik: nincs ideje minden egyes mozdulat előtt tudományos vizsgálatot folytatni. És ami a legfontosabb: ebben a szférában az ember kezdetben mint partikuláris lény él.

HELLER: Így van. A történelem eddigi szakaszaiban a mindennapi élet alanya a legtöbb ember számára a különösség (a partikularitás) volt. A partikuláris ember „úgy veszi a dolgokat, ahogy jönnek”. Bele van születve egy adott hic et nunc-ba, és a világot kész adotként fogadja el. Az önfenntartás, a saját szűk érdeke, a hiúsága vagy a közvetlen csoportjához való idomulás vezérli; a fajlényegiség csak öntudatlanul, reflektálatlanul van jelen benne. De hogyan lépünk túl ezen a partikularitáson, Gyuri bácsi? Itt kezdődött a mi igazi vitánk!

LUKÁCS: Azáltal, hogy a mindennapi élet konfliktusai kikényszerítik az embert a puszta partikularitásból, és elindítják a magábanvaló nembeliségtől (Gattungsmässigkeit an sich) a magáértvaló nembeliség (Gattungsmässigkeit für sich) felé vezető úton! Amikor az ember a nagy történelmi küzdelmekben, a művészet katartikus befogadásában vagy a tudományos igazságkeresésben saját partikuláris érdekeit alárendeli az emberi nem egyetemes ügyének, akkor szűnik meg puszta egyednek lenni, és akkor válik a nembeliség hordozójává!

HELLER: (Feláll, az ablakhoz lép, ahonnan a Duna sötét tükre látszik, majd hirtelen visszafordul.) Csakhogy vegye észre, milyen szót használ maga, és milyet használtam már akkor is én! Maga mindenütt a nembeliségre (Gattungsmässigkeit) teszi a hangsúlyt – én pedig az individuális személyiségre (Individualität)! Maga azt kérdezi: hogyan emelkedik fel az ember a saját kicsinyes partikularitásából az emberi nem nagy, egyetemes folyamataiba. Én viszont azt kérdezem: hogyan válik a partikuláris egyed individuummá – olyan személlyé, aki önmagában szintetizálja a sajátos egyediség esetlegességét és a faj általánosságát!

LUKÁCS: (Szkeptikusan.) Szavak, Ágnes! Mi a tartalmi különbség aközött, hogy valaki eléri a magáértvaló nembeliséget, vagy hogy individuális személyiséggé válik? Hiszen mindkettő a partikuláris önzés és a kész sémák meghaladását jelenti!

HELLER: A különbség óriási, sőt: életbevágó! Mert a maga „magáértvaló nembelisége” könnyen elnyeli a konkrét, egyszeri embert. Nézze meg: az én felfogásomban az egyénné válás ott kezdődik, ahol a kész dolgok kész módon történő elfogadása véget ér. Az individuum képes távolságot tartani mind a saját partikuláris vágyaitól, mind pedig a közvetlen közössége, a „mi-tudat” posztulátumaitól! Képes tudatosan hierarchizálni a mindennapi élet heterogén tevékenységeit, vagyis saját életvezetést kialakítani. Így az egyén élete nem hullik szét puszta rutincselekvések egymásutánjára, hanem egységessé, személyiséggé formálódik. De ez a személyiség soha nem válik az emberi nem puszta funkciójává vagy szócsövévé! Az én szememben a személy az, aki nem helyettesíthető.

LUKÁCS: És mi teszi őt nem helyettesíthetővé, ha nem az, ahogyan a társadalmi totalitás kérdéseire válaszol? Maga a könyvében gyönyörűen idézte az én Balzac-elemzéseimet: Balzac hősei – Rastignac, Lucien de Rubempré vagy Goriot apó – éppen azért válnak felejthetetlen, egyszeri egyéniségekké, mert a francia restauráció egy pontosan meghatározott történelmi fordulópontján, a tőkés átalakulás viharaiban élik meg a maguk mindennapi tragédiáit! Vegye ki őket a történelmi totalitásból, és nem marad belőlük semmi, csak üres pszichológiai váz!

HELLER: Balzacnál ez még így volt. De mi történt a modernitás kiteljesedésével, Gyuri bácsi? Ezt már jóval a maga halála után, az Általános etikában és A morál filozófiájában írtam meg, amikor bevezettem a kontingencia – a történeti-társadalmi esetlegesség – alapfogalmát.

LUKÁCS: (Gyanakodva húzza össze a szemöldökét.) Kontingencia... Sartre és az egzisztencialisták kedvenc varázsszava, amivel a kozmikus elhagyatottságot szokták megidézni!

HELLER: Nem, én élesen megkülönböztetem a kozmikus kontingenciát a társadalomtörténeti kontingenciától! Sartre A lét és a semmiben összemosta a kettőt, ezért csúszott bele a semmi metafizikájába. De a társadalomtörténeti kontingencia nem metafizikai spekuláció, hanem a modern kor legszilárdabb empirikus és ontológiai ténye! A premodern világban – az ókori poliszban vagy a középkori rendi társadalomban – az ember egy előre megírt teleológiába született bele. Aki vargának, jobbágynak vagy nemesnek született, annak a bölcsőjétől a koporsójáig meg volt írva a „borítékján” a cím, ahová az életének meg kell érkeznie. Az erkölcs (Sittlichkeit) ott egybeforrt a rendi és közösségi normákkal. Ám a modern társadalmi formáció lebontotta ezt a premodern rendet. A modern ember úgy születik a világra, hogy a borítékja üres! Sem a genetikai kódja, sem a társadalmi osztálya nem írja elő számára végérvényesen, hogy mivé kell válnia. Amikor ma megkérdezünk egy kisgyerektől: „Mi akarsz lenni, ha felnősz?”, ezzel az egyszerű, hétköznapi mondattal máris kimondtuk a modern kontingencia ontológiáját! Hiszen ezt a kérdést a modernitás előtt egyetlen gyereknek sem lehetett volna feltenni! Mi mindannyian a szabadságba vagyunk vetve. Nekünk magunknak kell megírnunk a címet a saját üres borítékunkra!

LUKÁCS: (Elgondolkodva néz maga elé, ujjai között megforgatja a ceruzát.) „Üres boríték”... Szellemes metafora, Ágnes. Csakhogy egy marxista – vagy akár csak egy józan realista – azonnal megkérdezi magától: valóban üres az a boríték? Amikor egy gyerek megszületik egy nyomornegyedben vagy egy nagypolgári villában, valóban ugyanúgy üres lappal indul? Hát nem írja-e rá a tőkés munkamegosztás, az osztályhelyzet és az eldologiasodás láthatatlan tintával már a születése pillanatában a korlátokat arra a borítékra?

HELLER: De igen, a társadalmi egyenlőtlenségek és a szociális korlátok nagyon is valóságosak. Nem azt mondtam, hogy mindenki egyenlő esélyekkel indul, hanem azt, hogy ontológiailag és morálisan megszűnt az a természetadta vagy istenadta végzet, amely az egyént egyetlen előre rögzített életpályához és erkölcshöz láncolta! A modern individuum alapvető tapasztalata éppen a személyiség és a feladat közötti diszkrepancia. Ahogy A történelem elméletében írtam: az a panasz, hogy „Nagy tettekre születtem, de alacsonyrendű és mindennapi feladatokat kell megoldanom”, vagy az a keserűség, hogy „Elmulasztottam életem nagy lehetőségét”, mind ugyanazt a modern szorongást fejezi ki: „Nem tudom értelmessé tenni az életemet!”

LUKÁCS: És hogyan teszi értelmessé az életét ez a maga kontingens embere, ha egyszer – ahogy maga mondja – a közösségi kötelékek meglazultak, a sensus communis felbomlott, és a világképek pluralizálódtak?

HELLER: (Közelebb lép az asztalhoz, hangja tiszta és határozott.) Úgy, hogy a saját esetlegességét, a saját kontingenciáját sorsá alakítja! Kierkegaard óta tudjuk: az ember egzisztenciálisan választja meg önmagát. A modern világban elvileg lehetségesek olyan életmódok is, amelyek teljesen mentesek minden erkölcsi szabályozástól – a tiszta esztétikai élvezet vagy a puszta célracionális pragmatizmus élete. Maga és Max Weber egyaránt látták ezt a veszélyt. De én azt mondom: valójában csak egyetlen igazi egzisztenciális választás létezik, amely a kontingens egyedet autonóm személyiséggé emeli – az, ha erkölcsi lényként, tisztességes emberként választja meg önmagát!

LUKÁCS: (Szemöldökét felvonva.) Önmagát választja meg tisztességes emberként? Minden külső alap, minden történelmi-társadalmi támasz nélkül? Mint Münchhausen báró, aki a saját üstökénél fogva húzza ki magát a mocsárból?

HELLER: Pontosan úgy, Gyuri bácsi! A modernitásban nincs többé archimédeszi pont a világon kívül, és nincs többé történelmi garancia sem a világon belül. Amikor a kontingens ember kimondja: „Én olyan ember akarok lenni, aki inkább elszenvedi az igazságtalanságot, mintsem elkövesse azt”, ezzel az önválasztással megteremti saját erkölcsi szükségszerűségét! Ha egyszer meghozta ezt a döntést, többé nem tehet meg bizonyos dolgokat – nem azért, mert a rendőr, a párt vagy az Isten büntetésétől fél, hanem azért, mert ha megtenné, elveszítené önmagát! Ha az embernek sikerül a rossz szerencséjét is jóra fordítania a jelleme erejével, ha a rendeltetése érdemmé válik, akkor élete végén visszatekintve elmondhatja: „Minden, ami velem történt, jól történt, ahogy történt.”

LUKÁCS: (Hosszan, kutatóan nézi Hellert.) Amit most leírt, Ágnes, az gyönyörű sztoikus-egzisztencialista hitvallás. De észreveszi-e, milyen félelmetes magányba zárja ezzel az embert?

 

III. BESZÉLGETÉS: A SZABADSÁG TERHE ÉS A MENTSÉGEK HIÁNYA

 

(Okok és okozatok, szerzőség, és az objektív felelősség kísértete)

(A szobában megnyúlnak az árnyékok. A lámpa fénye most oldalról éri a két filozófus arcát: fél arcuk világos, fél arcuk sötétbe borul. Hosszú, feszült csend előzi meg a szavakat.)

LUKÁCS: (Mély, rekedt hangon.) Eljutottunk hát a legnehezebb szóhoz: a szabadsághoz és a felelősséghez. Ha jól értem a maga „kontingens önválasztását”, maga egyetlen tollvonással szétvágja azt a gordiuszi csomót, amellyel a filozófia Spinozától és Kanttól kezdve Hegelen át egészen az én Ontológiámig viaskodott: a determinizmus és a szabadság viszonyát.

HELLER: Nem szétvágom, hanem megmutatom, hogy ezt a csomót maga a modern filozófiai képzelet kötötte össze, és most eljött az ideje, hogy szétválasszuk! Ha visszatérünk az emlékezeten keresztül Arisztotelész korába, az egész kanti antinómia – a természeti kauzalitás és a noumenális szabadság kibékíthetetlen ellentéte – eltűnik. Megértjük, hogy az a kérdés, vajon a döntéseink szabadok-e, és felelősek vagyunk-e a tetteinkért, egyáltalán nem függ össze azzal a természettudományos kérdéssel, hogy az okozatoknak vannak-e okaik vagy sem! Az etika döntő kérdése ma nem a meghatározottság vagy meghatározatlanság problémája, hanem a szerzőség és a szerző hiánya!

LUKÁCS: (Felfigyel a szóra.) Szerzőség?

HELLER: Igen. Ha szerzőségről beszélünk, akkor azt állítjuk, hogy a cselekvő egyén a saját tetteinek a szerzője: felelősséget visel értük, és elszámoltatható. Természetesen meg lehet tagadni a szerzőséget. Mondhatja valaki azt, hogy az ember pusztán genetikai, pszichológiai vagy társadalmi-történelmi okok bábuja, tehát sem nem felelős, sem nem kérhető számon, s a megengedett és a tiltott közötti különbség puszta hasznossági kérdés. De aki vállalja az önválasztást, az vállalja a saját tettei szerzőségét is!

LUKÁCS: De hát az ember nem a semmiben lesz a tettei szerzője, Ágnes! A szabadság ontológiailag nem a meghatározottságok hiánya, hanem az a képességünk, hogy egyre mélyebben megismerjük a valóságos oksági összefüggéseket, felismerjük a reális lehetőségek mozgásterét, és ebben a mozgástérben hozzuk meg az alternatív döntésünket! Minél fejlettebb és összetettebb a társadalom – minél inkább visszaszorulnak a természeti korlátok –, annál tágabb ez a mozgástér. De a döntés mindig egy konkrét társadalmi-történelmi szituációra adott válasz!

HELLER: (Halkan, de átható élességgel.) És mi történik akkor, Gyuri bácsi, ha valaki olyan totalitárius politikai rendben él, ahol a külső mozgástér szinte a nullára zsugorodik? Ahol a társadalmi struktúra minden egyes intézménye a hazugságra, a besúgásra vagy a cinkosságra kényszeríti?

LUKÁCS: A „szinte” itt nagyon fontos szó. Amíg az ember él és tudatánál van, az alternatíva soha nem válik abszolút nullává. Még a börtönben, még a legszűkebb kényszerhelyzetben is marad az embernek döntése: hogy miként viszonyul a kényszerhez. Emlékszik Szophoklész Antigonéjára, akit az Ontológiában is elemeztem? Kreón zsarnoki parancsa látszólag teljesen beszűkíti a teret, Antigoné mégis nemet mond, és vállalja a halált.

HELLER: Látja, most gyanúsan közel került hozzám! Mert számomra a morális szabadság pontosan ott mutatkozik meg a legtisztábban, amikor az egyén nemet tud mondani! Nemet a zsarnoki hatalomra, nemet a tömegpszichózisra, nemet a saját félelmére vagy túlélési ösztönére. Már A mindennapi életben leírtam: az individuális személyiség – éppen azért, mert tudatos kapcsolatban áll az egyetemes értékekkel – képes felfüggeszteni a partikuláris önfenntartás parancsát, és akár a saját pusztulását is választani, ha az életben maradás ára az erkölcsi megsemmisülés volna. De kérdezem én: miért ragaszkodom olyan makacsul ahhoz, hogy ez a döntés a magányos, kontingens személy levezethetetlen szerzősége, és nem valamiféle osztálytudat vagy történelmi tendencia kifejeződése?

LUKÁCS: (Mozdulatlanná válik. Lassan leteszi a szivart a hamutartóba.) Mondja ki. Tudom, mire akar kilyukadni.

HELLER: Azért, Gyuri bácsi, mert amint a döntést feloldjuk a történelmi-társadalmi totalitásban, azonnal megszületik a huszadik század legfélelmetesebb filozófiai és politikai kísértése: az objektív történelmi szükségszerűségre való hivatkozás, amely felmenti az egyént a szubjektív morális felelősség alól! Aki szabad, és aki vállalja a tettei szerzőségét, annak nincs végső mentsége! Az nem állhat oda a saját lelkiismerete vagy az áldozatok emléke elé azzal a mondattal, hogy: „A történelmi helyzet döntött helyettem.” Nem mondhatja, hogy a Párt, a Mozgalom, a Proletariátus világforradalmi érdeke vagy a Világszellem ravaszsága kényszerítette arra, hogy aláírjon egy hamis vádiratot, hogy megtagadja a barátját, vagy hogy hallgasson, amikor ártatlanokat hurcolnak el!

(Hosszú, súlyos, szinte tapintható csend ereszkedik a szobára. A Duna morajlása felerősödik odakint. LUKÁCS nem válaszol azonnal; lehajtja a fejét, arcán átvonulnak saját élete legtragikusabb kompromisszumainak és döntéseinek árnyai – 1919, a moszkvai évek, az önkritikák. Amikor végül megszólal, a hangja egészen halk, mentes minden polemikus éltől.)

LUKÁCS: Maga most az én életemre is rákérdezett, Ágnes. Nem térek ki előle. Amikor 1918 végén, egyetlen hét leforgása alatt – két esszé megjelenése között – beléptem a Kommunista Pártba, a barátaim megdöbbentek. Pedig én akkor a Taktika és etikában nyíltan leírtam a dilemmámat. Dosztojevszkij Nagy Inkvizítorát és Hebbel Juditját idéztem: „És ha Isten a bűnt állította volna közém és a számomra kijelölt tett közé – ki vagyok én, hogy kivonjam magam alóla?” Akkor úgy hittem: a fennálló tőkés világ, amely az első világháború értelmetlen mészárszékébe küldte emberek millióit, olyan totális bűn, amelyből nincs tiszta kezű kiút. Vállaltam a bűnt, vállaltam még a szellemi önmegalázást, a kényszerű moszkvai önkritikákat is – a Blum-tézisek visszavonását –, mert meg voltam győződve arról, hogy Hitlerrel szemben a Szovjetunió, minden szörnyű torzulásával együtt, az egyetlen erő, amely megakadályozhatja a civilizáció teljes elpusztulását.

HELLER: (Hangja megenyhül, mély empátia cseng benne.) Tudom, Gyuri bácsi. Én soha nem ítéltem el magát azokért a túlélési taktikákért, amelyeket a harmincas évek Moszkvájában alkalmazott, amikor körülötte naponta vitték el az embereket a Lubjankába. Maga partizánharcot vívott a kultúráért és a klasszikus humanizmusért egy embertelen gépezet gyomrában. De nézze meg a filozófiai tanulságot! Amikor a fiatal Lukács Hebbel Juditjával azt mondta, hogy az egyénnek fel kell áldoznia a lelke tisztaságát és az erkölcsét a történelmi cél oltárán, akkor maga még tudta, hogy bűnt követ el! Tragikus bűntudattal tette. A tragédia akkor vált komédiává és totális romlássá a huszadik században, amikor a követők már bűntudatot sem éreztek, mert a történelemfilozófia elhitette velük: amit a „haladás” nevében tesznek, az automatikusan jó!

LUKÁCS: (Felnéz, tekintete szigorú és tiszta.) És éppen ezért szakítottam a saját fiatalkori messianizmusommal! Éppen ezért írtam meg életeim utolsó éveiben, hogy a cél nem szentesíti válogatás nélkül az eszközöket, mert az eszközök magukba szívják az elidegenedést, és eltorzítják, sőt megsemmisítik magát a célt! De engedjen meg egy visszakérdezést, Ágnes. Ha maga a szabadságot kizárólag az egyén magányos, egzisztenciális „nem”-jére és a szerzőségre építi, nem esik-e bele a kanti formalizmus egy újabb csapdájába? Maga erkölcsi hősiességet, szókratészi mártíromságot vár el az egyéntől, miközben lemond arról, hogy a társadalmi lét objektív intézményi és gazdasági struktúráit radikálisan megváltoztassa! Brecht Galileijében hangzik el a mondat: „Szerencsétlen az a föld, amelynek hősökre van szüksége!” Az én marxi ontológiám célja éppen egy olyan társadalom elgondolása volt, amelyben az embernek nem kell mártírrá lennie ahhoz, hogy tisztességes maradjon!

HELLER: Csakhogy amíg egy ilyen társadalmat „felülről”, egy totális terv alapján akartak felépíteni, addig nemhogy kevesebb, hanem sokkal több mártírra és hősre lett szükség, mint valaha! És ezzel el is érkeztünk a legfájóbb kérdéshez: a Történelemhez.

 

IV. BESZÉLGETÉS: A TÖRTÉNELEM ÍTÉLŐSZÉKE

 

(Modernista Nagy Elbeszélés kontra posztmodern töredékesség; Auschwitz, Gulag és a radikális hermeneutika)

(A szoba hátsó része, a könyvespolcok sora szinte teljesen beleveszik a sötétségbe. Csak az íróasztal és az ablak közötti tér világít. HELLER átmegy a saját térfelére, a kisasztalhoz, és kezébe veszi „A történelem elmélete” című könyvét. LUKÁCS az asztalán fekvő, 1923-as „Történelem és osztálytudat” példányára teszi a kezét.)

LUKÁCS: (Leteszi a ceruzát.) Most érkeztünk el a legveszélyesebb szakadékhoz kettőnk között, Ágnes. Maga az 1980-as években, A történelem elméletében és későbbi írásaiban valóságos vádbeszédet írt minden történelemfilozófia ellen. Azt állította, hogy a modernitás „Nagy Elbeszélései” – Vico, Condorcet, Hegel, Marx és az én Történelem és osztálytudatom – végérvényesen csődöt mondtak. Maga beállt azok közé a posztmodern gondolkodók közé, akik kihirdették a nagybetűs Történelem végét!

HELLER: (Szenvedélyesen, mély fájdalommal a hangjában.) Nem én ültettem a történelemfilozófiákat a vádlottak padjára, Gyuri bácsi, hanem maga a huszadik század! Olvassa csak el, mit írtam: „Egyszerre minden konzisztens történelemfilozófia összeomlott... Hitler és Sztálin után mondhatjuk-e Rankéval együtt, hogy minden történelmi korszak egyformán közel áll Istenhez? Beszélhetünk-e organikus fejlődésről vagy fejlődésről egyáltalában, ha a barbarizmusba és az önkényuralomba való visszazuhanás nem elvont lehetőség többé, hanem korunk ténye, amellyel szembe kell néznünk? Állíthatjuk-e nyomatékosan még egyszer, hogy »az idő megérett«, hogy a jövőbeli paradicsom elérhető közelségben van, amikor minden »itt és most« hamis hitnek bizonyult? Elfogadhatjuk-e az örök visszatérés elméletét, amikor a nukleáris katasztrófát, minden visszatérés végét, az elképzelhetetlent kell elképzelnünk?”

LUKÁCS: (Lassan feláll, hangja megremeg a felidézett borzalmaktól, de gondolati fegye3                lme nem törik meg.) Auschwitzot és a sztálini táborokat én is átéltem, Ágnes. Az ész trónfosztását éppen azért írtam meg, hogy kimutassam, milyen szellemi út vezetett Schellingtől és Nietzschétől a hitleri fasizmus irracionalizmusáig! De kérdezem magától: ha a huszadik század szörnyűségei miatt magát az észszerű történelmi összefüggést, a totalitást és a fejlődés kategóriáját is kidobja az ablakon, nem fizet-e túl nagy árat? Ha a történelemben nincs semmiféle objektív szerkezet, ha csak széttöredezett mikrotörténetek, nyelvi játékok és vak véletlenek vannak, akkor hogyan tudja egyáltalán megérteni és bírálni azt a társadalmat, amely Auschwitzot vagy a Gulagot létrehozta? Akkor fegyvertelenül kapitulálunk a fennálló irracionalitása előtt!

HELLER: Én nem a történetiséget tagadom, hanem a történelemfilozófiák ontológiai csalását! Nézzük meg hideg fejjel, hogyan működik minden történelemfilozófia – beleértve a maga 1923-as könyvét is! Amikor maga 1922 karácsonyán Bécsben megírta a Mi az ortodox marxizmus? című esszéjét, azt mondta: az ortodoxia nem Marx egyes tételeibe vetett hit, hanem kizárólag a dialektikus totalitás módszere. Azt állította, hogy a hegeli dialektika – amelyet Herzen a „forradalom algebrájának” nevezett – Marxnál azért vált tudománnyá, mert megtalálta az „igazat mint szubjektumot”: a proletariátust! Maga szerint a proletariátus osztálytudata az a kitüntetett pont, ahol a történelem szubjektuma és objektuma egybeesik, s ahol az egész eddigi emberi múlt pusztán „előtörténetté” válik a megváltás kapujában.

LUKÁCS: A Történelem és osztálytudat hegeliánus túlzásaival – az azonos szubjektum-objektum mítoszával – én magam számoltam le a legkíméletlenebbül az 1967-es előszóban és az Ontológiában! Ott már világosan kimondtam: a történelemnek nincs tudatos szubjektuma, nincs „Világszellem”, amely előre megírt forgatókönyv szerint rendezné a drámát! De van post festum racionalitás!

HELLER: (Kihívóan.) És mi az a post festum racionalitás, Gyuri bácsi? Maga azt írja az Ontológiában, hogy az emberek nem teljesen áttekinthető helyzetekben döntenek, de utólag – napok vagy évszázadok múlva – kiderül, hogy minden látszólag értelmetlen történés „maradéktalanul beilleszkedik a történelem szükségszerű, oksági törvények által meghatározott lefolyásába”! Sőt, még Lenin mondását is idézi a történelem „racionális ravaszságáról”! Hát nem látja, hogy ez ugyanaz a módszertani bűvészmutatvány, amit minden fejlődéselmélet elkövet?

LUKÁCS: Miféle bűvészmutatványról beszél?

HELLER: (Felüti „A történelem elmélete” 252. és 306. oldalát, és onnan érvel.) Arról, ahogyan a történelemfilozófusok a „haladás mutatóival” bánnak! Minden ontológiai fejlődéselmélet úgy állítja sorrendbe a kultúrákat és a társadalmakat, hogy kiválaszt egyetlen mutatót – egy független változót –, és azt nevezi ki a Történelem egyetlen lényegi logikájának. Az egyik nézőpontból – és ez a marxi-lukácsi ontológia nézőpontja – a termelés növekedése és a munkaidő csökkenése a haladás mutatója: mivel a termelőerők fejlődnek, a történelem előrehalad. De egy másik nézőpontból tekintve ugyanez az ipari fejlődés felszámolja a boldogságot, elpusztítja a természeti környezetet és a szabadságot: tehát ha az ipar előrehalad, az emberiség visszafejlődik! Egy harmadik nézőpontból minden kultúra egyformán jól igazodik a maga környezetéhez, így nincs sem haladás, sem regresszió. Mit tesz a történelemfilozófus? A modern társadalom számos lehetséges, egymással versengő logikája közül önkényesen kiválaszt egyet, és azt proklamálja az egész emberi történelem egyedüli, szükségszerű logikájának! Így az ismeretlen jövőt máris „ismertnek” tételezi, az emberiség összes múltbeli kultúráját pedig – legyenek bármilyen gazdagok és különbözőek – puszta előtörténetté, a saját jelenéhez vezető lépcsőfokká fokozza le!

LUKÁCS: (Felemeli a kezét, hangja dörgővé válik.) Álljon meg, Ágnes! Maga úgy állítja be a dolgot, mintha a gazdasági reprodukció elsőbbsége csupán egyike volna a tetszés szerint választható filozófiai „nézőpontoknak”! Mintha az, hogy az embernek előbb ennie, innia, laknia és termelnie kell ahhoz, hogy egyáltalán politizálhasson, művészetet alkothasson vagy akár a kontingenciáról elmélkedhessen, csupán Marx és Lukács szubjektív értékválasztása volna! Ez nem „egyik mutató a sok közül”, hanem a társadalmi lét biológiai és ontológiai alapfeltétele! Ebben az értelemben igenis létezik a kölcsönhatáson belül túlsúlyos mozzanat (übergreifendes Moment), ahogy Marx kimutatta!

HELLER: Az alapfeltétel nem azonos az értelemmel és a végcéllal, Gyuri bácsi! Ahhoz, hogy szimfóniát írjak, lélegeznem kell – de a tüdőm működése nem magyarázza meg Beethoven kilencedik szimfóniáját, és nem garantálja, hogy a zene története a megváltás felé halad! Emlékszik Jacques Paganel alakjára Verne Grant kapitány gyermekei című regényéből, akit A történelem elméletében a történelemfilozófus archetípusaként elemeztem? A Duncan jacht utasai kifognak a tengerből egy palackpostát. Az üzenet sérült, a szavak nagy része elmosódott, csak a szélességi fok olvasható: a 37. déli szélességi kör. Mit csinál Paganel, a tudós? A töredékes múltbeli szöveget a jövőbeli cselekvés – a hajótöröttek megmentése – szempontjából egészíti ki! Felállít egy ragyogó, koherens elméletet, amely szerint Grant kapitány Patagóniában van. Az expedíció útnak indul: átkelnek az Andok jegén, földrengésen, árvízen, emberfeletti szenvedéseken – hogy az óceán partjára érve kiderüljön: Grant kapitány nincs ott! Paganel akkor újabb elméletet gyárt: Ausztrália! Újabb szenvedések, újabb véráldozatok – és az elmélet újra hamisnak bizonyul! Maga a nagy történelemfilozófiák Paganelje volt, Gyuri bácsi! A 37. szélességi kör – az emancipáció és a szabadság vágya – helyes volt; de az elmélet, amely megmondta, melyik kontinensen van a megváltás, újra és újra tévesnek bizonyult!

LUKÁCS: (Feszülten figyel, majd váratlanul elmosolyodik.) És elfelejti a regény végét, Ágnes! Hogyan találják meg végül mégis Grant kapitányt? Úgy, hogy végigmentek a 37. szélességi körön! Ha Paganel „téves” hipotézisei nem mozdítják ki őket Skóciából, ha otthon maradnak a kandalló mellett azon sopánkodva, hogy a palackposta szövege töredékes és kontingens, akkor Grant kapitány örökre ott pusztul a Tabor-szigeten! A téves prognózisok ellenére maga a keresés – a gyakorlati cselekvés – tette lehetővé a rátalálást!

HELLER: (Megáll, elismerően hajt fejet.) Ez valódi lukácsi riposzt volt! Csakhogy a történelemben az expedíciók ára nem néhány horzsolás volt, hanem embermilliók élete. Amikor Hegel a Világszellem menetének, a Weltlaufnak rendelte alá az egyéni erkölcsiséget, gúnyosan „erkölcsi ostobaságnak” nevezte azok ellenállását, akiket a történelem szekere eltiport. Az áldozatok ügye soha nem nyerte el a történelemfilozófusok tetszését! Van olyan emberi veszteség, Gyuri bácsi, van olyan egyedi, jóvátehetetlen fájdalom, amelyet erkölcsileg tilos dialektikusan „megszüntetve-megőrizni” (aufheben) egy magasabb történelmi szintézisben! A történelem továbbmegy, de aki elpusztult benne, az nem megy tovább.

(Hosszú csend. LUKÁCS lassan elindul az íróasztaltól az ablak – Heller tere – felé, de a színpad közepén, a két térfél határán megáll.)

LUKÁCS: (Halkan, súlyosan.) Ebben igazat adok magának, Ágnes. Az egyedi tragédiát nem szabad feloldani semmiféle világtörténelmi harmóniában. Későn jutottam el idáig, de az Ontológiában már én is leírtam: a fejlődés egyenlőtlen és tragikus, és a haladás nem törli el a múltban elkövetett embertelenségek súlyát. De mondja meg nekem: mit kínál maga a történelemfilozófia helyett? Ha lemond arról, hogy a történelmet ontológiailag konstituálja, hogyan viszonyul a múlthoz és a jelenhez?

HELLER: A történelemfilozófia helyett a történelem elméletét és a radikális hermeneutikát kínálom! Először is: fel kell ismernünk, hogy a jelenünk többé nem egyetlen európai kultúra jelene, hanem igen különböző kultúrák egyidejű jelen ideje. Az „Összetartozás” (Togetherness) ma a Földön élő összes emberre vonatkozik, akik különféle múlttal és különféle múlt-történelemmel rendelkeznek. A történelem elmélete lemond arról a gőgről, hogy a múltat a mi vélt felsőbbrendűségünk polcáról osztályozza. Ehelyett dialogikus viszonyt teremt a múlttal: úgy fordulunk a múltbeli emberekhez, művekhez és tettekhez, mint egyenrangú emberi lényekhez, akiknek a kérdéseire válaszolunk, és akiknek a tetteit – Nérótól Hitlerig és Sztálinig – erkölcsi mércével is megítéljük, anélkül hogy felmentenénk őket a „koruk fejletlenségére” hivatkozva.

LUKÁCS: És a jövő? Amikor Odo Marquard – kifordítva Marx híres 11. Feuerbach-tézisét – cinikusan azt írta, hogy „a történelemfilozófusok csak megváltoztatták a világot, most az a feladat, hogy megkíméljük és elviseljük”, maga ezzel nem értett egyet!

HELLER: Nem, mert a világot nem pusztán elviselni kell! De megváltani sem lehet. A posztmodern történelmi tudat, ahogy én értem, nem a cinikus tétlenség, hanem a planetáris felelősség és a garancia nélküli remény tudata!


V. BESZÉLGETÉS: AZ IGAZSÁGOSSÁGON TÚL ÉS A FORRADALMI TOLERANCIA

 

(Radikális antropológia, politikai realizmus és a jó élet lehetősége)

(A sötét ablakon túl megjelennek a hajnal első, egészen halvány, ezüstös-szürke csíkjai a Duna felett. LUKÁCS továbbmegy az ablakig, és kinéz a folyóra – most ő áll Heller korábbi helyén. HELLER pedig odasétál az íróasztalhoz, és megáll a kéziratok előtt – elfoglalva Lukács egykori helyét.)

LUKÁCS: (Az ablakból visszanézve Hellerre.) „Planetáris felelősség és garancia nélküli remény...” Hallgatom magát, Ágnes, és közben azon töprengek: milyen messzire sodródott a hajója a mi Belgrád rakparti kikötőnktől – és mégis, milyen makacsul ugyanazt a csillagot nézi, amit én néztem egész életemben! Mert nézze meg, mit írt A történelem elmélete végén: azt mondja, hogy bármely modern történelemelméletnek össze kell kapcsolnia a radikális antropológiát a politikai realizmussal. Mit ért ezen a kettős követelményen?

HELLER: (Az íróasztalra támaszkodva, szemben Lukáccsal.) A radikális antropológia az a racionális meggyőződés – és ebben mindvégig hű maradtam Marxhoz és magához –, hogy az emberi természetben nincs semmiféle eredendő bűn vagy biológiai végzet, ami megakadályozná az emberiséget a szabad együttműködésben. Léteznek bennünk olyan hajlamok és motivációk, amelyek révén a jelenleginél sokkal igazságosabb világ, az Utópiával való egyre nagyobb hasonlóság elérhető.

LUKÁCS: Ez a mi közös humanizmusunk. És mi a politikai realizmus?

HELLER: A politikai realizmus pedig az a józan, keserű tapasztalatokon érlelt belátás, hogy az Utópiával való nagyobb hasonlóság érdekében tett minden egyes lépés minden érintett ember aktív – és nem csupán hallgatólagos vagy kikényszerített – jóváhagyását előfeltételezi! És ez a jóváhagyás soha nem egy előre kigondolt, totális társadalmi terv vak elfogadását jelenti, hanem mindig csak az adott konkrét lépés vagy célok együttesének demokratikus jóváhagyását. Ahogy leírtam: „A polgári társadalom második logikája” – vagyis a szabadság és az egyenlőség egyetemes ígérete – „nem valósítható meg egy előzetesen kigondolt terv alapján; egy efféle terv puszta ötlete ellentmond annak a logikának, amelyet a társadalomnak megvalósítania kellene.”

LUKÁCS: (Elgondolkodva bólint.) Amikor 1968 augusztusában a varsói szerződés tankjai bevonultak Prágába, és eltiporták a prágai tavaszt, ebben a szobában ültünk, és én is kimondtam: a szocializmus eddigi kísérlete zsákutcába jutott, és mindent elölről kell kezdeni – a mindennapi élet demokratizálásával! A késői írásaimban, A demokratizálás jelene és jövője című kéziratomban éppen arról érveltem, hogy a sztálini bürokrácia és a polgári formális parlamentarizmus hamis alternatívájával szemben az igazi szocialista demokrácia csak az alulról szerveződő öntevékenységre, a közvetlen emberi ellenőrzésre épülhet. De kérdezem magától, Ágnes: ha elutasít minden átfogó társadalmi tervet, nem redukálja-e a politikát puszta szociáltechnológiára és apró reformokra, miközben a globális kapitalizmus eldologiasító gépezete zavartalanul gyarmatosítja a tudatokat?

HELLER: Nem, ha komolyan vesszük azt, amit Hegel és Hannah Arendt nyomán a modernitás szabadság-alapelvéről és a dinamikus igazságosságról írtam! Gondolja végig: a modern világ alapelve a szabadság egyetemes eszméje. Ez az egyetlen olyan alapelv a történelemben, amelyre soha nem lehet tartósan építeni egy elnyomó rendszert, mert a szabadság eszméje állandóan aláássa és megkérdőjelezi a fennálló hatalmi viszonyokat! A filozófusok találták fel a metaracionalizálást: azt a képességet, hogy egy fennálló törvényre vagy szokásra rámutassunk, és azt mondjuk: „Ez nem jó, hanem az a jó; ez nem igazságos, hanem az az igazságos!” És ez a dinamikus igazságosság-vita a modernitásban egyetemessé vált. Amikor az állampolgárok szabad választásokon vesznek részt, amikor polgári engedetlenséget gyakorolnak, amikor a jogaikért tüntetnek vagy parlamenti vitákat folytatnak, akkor – anélkül, hogy tudnának róla – a filozófia szellemének adóznak, és a gondolkodás jámborságát gyakorolják! Ahogy Arendt mondja: a politikai cselekvés nem magyarázható az elégséges ok elvével; a modern ember sem veszítette el azt a képességét, hogy valami egészen újat kezdjen a világban!

LUKÁCS: (Szemében felvillan a régi, dialektikus tűz.) Látja, Ágnes? Most saját maga bizonyította be az én igazságomat! Maga azt mondja: az egyén magányosan, kontingens módon választja meg önmagát tisztességes emberként. De most kiderül, hogy ez az önválasztás mégsem a légüres térben történik! Ahhoz, hogy a maga kontingens embere feltehesse a kérdést: „Mi az igazságos?”, és hogy „kezdhessen valami újat”, szüksége van a modernitás történelmileg kialakult intézményeire, a filozófia kétezer-ötszáz éves nembeli emlékezetére, a nyilvánosságra és a szabadság kultúrájára! Tehát a kérdés végső soron nem az, hogy személyiség vagy társadalmi totalitás...

HELLER: (Átveszi a gondolat ívét, mosolyogva.) ...hanem az, hogy milyen társadalmi és politikai feltételek teszik lehetővé, hogy a kontingens egyének autonóm, erkölcsi személyiségekké váljanak...

LUKÁCS: ...és megfordítva: milyen autonóm személyiségek képesek olyan társadalmat létrehozni és fenntartani, amelyben az ember többé nem puszta eszköz a történelem vagy a tőke gépezetében, hanem önmagáért való cél!

(Megvilágosodott, harmonikus csend támad a szobában. A hajnali fény most már tisztán beárad az ablakon, megvilágítva a könyvespolcokat és az íróasztalt. A zöld lámpa fénye elhalványul a természetes világosságban.)

HELLER: (Kissé ironikusan, de meghatottan.) Vigyázzon, Gyuri bácsi. A végén még valami hegeli Aufhebung-ba, valami gyanús szintézisbe torkollik a vitánk, és Habermas újra ránk süti, hogy a filozófiai múlt időben élünk!

LUKÁCS: (Odanyúl az íróasztalhoz, és lekapcsolja a zöld ernyős lámpát.) Ne féljen a szintézistől, Ágnes, amíg az nem zárja le a kérdéseket, hanem újabb ellentmondások felé nyit kaput. Tudja, mire emlékeztet ez a mi éjszakai beszélgetésünk? Arra a szóra, amelyet maguk írtak le 1969-ben a Feljegyzések előszavában, amikor meghatározták a Budapesti Iskola szellemi alapállását: a forradalmi toleranciára! Úgy fogalmaztak akkor: kompromisszummentes elutasítás minden olyan gondolattal szemben, amely feladja az emberi nem felszabadításának regulatív eszméjét – de a legmélyebb, legkíméletlenebb teoretikus nyitottság és szolidaritás mindazok között, akik ezért az emancipációért küzdenek.

HELLER: (Kezébe veszi saját késői könyvét, „A morál filozófiáját”, és az üres „ETIKA” dosszié mellé helyezi az asztalra.) Én a végén már szerényebben fogalmaztam meg ugyanezt a reményt. Nem egyetemes konszenzusra törekedtem, és nem is egy új világmegváltó rendszerre. Csak arra, hogy a modern, kontingens és tisztességes emberek helyeseljék azt az egyetlen, látszólag egyszerű tételt, amelyre az egész etikámat felépítettem: „Jó emberek most is léteznek – és kérdezzük meg, hogyan lehetségesek!” Mert amíg akár egyetlen igaz ember is létezik, aki inkább elszenvedi az igazságtalanságot, mintsem elkövesse azt, addig a világ nem pusztult el egészen.

 

EPILÓGUS: AZ ÍRÓASZTAL ÉS A FOLYÓ

 

(LUKÁCS visszalép az íróasztalhoz, és HELLER mellé áll. Mindketten lenéznek az asztalon egymás mellett fekvő két tárgyra: Lukács üresen maradt „ETIKA” dossziéjára és Heller megírt etikai köteteire.)

LUKÁCS: (Kezét lassan az üres dossziéra teszi.) Most már értem, Ágnes, miért kellett ennek a mappának üresen maradnia 1971-ben. Én még egy katedrálist akartam építeni egy olyan korban, amelyben a katedrálisok boltozata már beomlott az emberiség feje fölött. Ha megírom, talán valóban bezárom az embert a saját ontológiai építményembe. De a filozófia történetében a nagy kérdések soha nem vesznek el; csak átadják a stafétát. A fejlett entelecheiának – ahogy Arisztotelész nyomán annyiszor mondtam maguknak – kijár a halhatatlanság, mert beépül az emberi nem öntudatába.

HELLER: (Kezét Lukács kezére teszi a dosszién.) Ha magának lett volna mindenben igaza, Gyuri bácsi, akkor nekünk, a tanítványainak nem maradt volna más dolgunk, mint lábjegyzeteket írni az Ontológiához. Ha viszont nekem lett volna mindenben igazam magával szemben, akkor egyszerűen elfelejthettem volna magát. De egyik sem történt meg. Én egész életemben a maga befejezetlen Etikáját írtam tovább – még akkor is, amikor minden egyes mondatával vitatkoztam. Mert a maga kérdései nélkül az én válaszaim sem születhettek volna meg.

LUKÁCS: Talán az Etika sosem lehetett volna egyetlen ember magányos monológja, Ágnes. Talán az Etika maga volt ez a végtelen, soha le nem záruló párbeszéd a mester és a tanítvány, a totalitás és a szabadság, a rendszer és az egyén között.

(HELLER elmosolyodik, majd lassan visszasétál az ablakhoz. LUKÁCS visszaül az íróasztal mögé. A hajnali nap első, aranyló sugara áttöri a Duna feletti ködöt, és egyszerre világítja meg az íróasztalon fekvő fehér lapokat és az ablakban álló alakot. A folyó mély, egyenletes morajlása betölti a teret, miközben a fény lassan, fokozatosan kihuny.)

(FÜGGÖNY)

Heller Ágnes
Lukács György