← Vissza a nyitóoldalra
Esszék · Filozófiatörténet

A végesség után: korrelacionizmus, ancesztralitás és a kontingencia abszolútuma Quentin Meillassoux filozófiájában

Quentin Meillassoux After Finitude: An Essay on the Necessity of Contingency című műve a kortárs kontinentális filozófia egyik radikális kísérlete arra, hogy újra felvesse az abszolútum kérdését. A vállalkozás különlegessége abból fakad, hogy Meillassoux nem a Kant előtti metafizika egyszerű rehabilitációjára törekszik. Nem egy végső szubsztanciát, első okot, transzcendens létezőt vagy szükségszerű világstruktúrát akar felmutatni.

A végesség után: korrelacionizmus, ancesztralitás és a kontingencia abszolútuma Quentin Meillassoux filozófiájában

Kezdd itt a bejegyzést...

Képaláírás

Bevezetés

Quentin Meillassoux After Finitude: An Essay on the Necessity of Contingency című műve a kortárs kontinentális filozófia egyik radikális kísérlete arra, hogy újra felvesse az abszolútum kérdését. A vállalkozás különlegessége abból fakad, hogy Meillassoux nem a Kant előtti metafizika egyszerű rehabilitációjára törekszik. Nem egy végső szubsztanciát, első okot, transzcendens létezőt vagy szükségszerű világstruktúrát akar felmutatni. Éppen ellenkezőleg: azt próbálja bizonyítani, hogy a gondolkodás képes elérni egy abszolút igazságot, ám ez az igazság nem valamely létező szükségszerűségére, hanem minden meghatározott létező radikális kontingenciájára vonatkozik.
A könyv alapproblémája így két egymással szorosan összefüggő kérdésben fogalmazható meg. Lehetséges-e úgy gondolkodni a valóságról, ahogyan az az emberi gondolkodástól függetlenül létezik? És ha igen, mit jelenthet egy olyan abszolútum, amely nem vezet vissza a dogmatikus metafizika szükségszerű létezőihez?
Meillassoux az első kérdést a korrelacionizmus kritikáján, a másodikat pedig a fakticitás abszolutizálásán keresztül válaszolja meg. A kettőt az ancesztralitás problémája kapcsolja össze. A természettudomány ugyanis olyan eseményekről tesz objektív kijelentéseket, amelyek nemcsak az emberi megfigyelést, hanem magát az emberi életet, sőt bizonyos esetekben minden földi életet megelőztek. Ha ezeket a kijelentéseket szó szerint igaznak fogadjuk el, akkor el kell ismernünk annak lehetőségét, hogy értelmesen beszélhetünk a gondolkodástól független valóságról.
Az After Finitude azonban ennél jóval tovább megy. Meillassoux végső célja nem pusztán a realizmus védelme, hanem annak demonstrálása, hogy a filozófiai gondolkodás képes hozzáférni egy abszolút ontológiai igazsághoz. Ez az igazság paradox módon így foglalható össze: szükségszerű, hogy semmilyen meghatározott létező ne legyen szükségszerű. A mű központi gondolata ezért a kontingencia szükségszerűsége.

A korrelacionizmus mint a modern filozófia alapszerkezete

Meillassoux vizsgálódásának kiindulópontja a modern filozófia Kant utáni fordulata. A kritikai filozófia örökségének lényegét nem egyszerűen abban látja, hogy Kant korlátozta a metafizikai megismerés lehetőségét. Sokkal mélyebb átalakulás történt: a filozófia fokozatosan lemondott arról, hogy a gondolkodástól független létről önmagában beszéljen.
Meillassoux ezt a helyzetet a korrelacionizmus fogalmával írja le. Korrelacionizmusnak nevez minden olyan filozófiai álláspontot, amely szerint nem férhetünk hozzá sem a léthez, sem a gondolkodáshoz önmagában, hanem kizárólag a kettő közötti korrelációhoz. Nem az objektumot ismerjük tehát úgy, ahogyan minden ránk vonatkozástól függetlenül létezik, hanem mindig az objektum számunkra adott módját. Ugyanígy a szubjektum sem ragadható meg a világhoz való viszonyától függetlenül.
A korrelacionizmus ereje abban rejlik, hogy látszólag elkerüli mind a naiv realizmust, mind a dogmatikus idealizmust. Nem állítja feltétlenül, hogy a világot az emberi tudat hozza létre. Mindössze azt állítja, hogy a filozófia számára hozzáférhetetlen az a kérdés, milyen lehetne a világ minden hozzá való emberi viszony nélkül.
Ez a szerénység azonban Meillassoux szerint jelentős filozófiai árat követel. Ha következetesen elfogadjuk a korrelacionista tilalmat, egyre nehezebbé válik szó szerinti értelemben beszélni a gondolkodástól független valóságról. A lét és a gondolkodás viszonya így nem egyszerűen megismeréselméleti problémává, hanem az ontológia határává válik.
A kérdés ezért nem pusztán az, hogy rendelkezünk-e tökéletes tudással a külvilágról. Meillassoux ennél radikálisabban kérdez: van-e filozófiai jogunk egyáltalán olyan valóságról beszélni, amely a gondolkodástól függetlenül létezik?

Ancesztralitás: a gondolkodás előtti világ problémája

A korrelacionizmus próbáját Meillassoux az ancesztralitás problémájával végzi el. Ancesztrálisnak azt a valóságot nevezi, amely időben megelőzi az emberi létet, szélsőségesebb formájában pedig magának az életnek a megjelenését.
A modern természettudomány rendszeresen tesz ilyen kijelentéseket. Beszél a Föld ember előtti történetéről, az élet kialakulását megelőző fizikai folyamatokról vagy éppen a világegyetem olyan állapotairól, amikor egyetlen megfigyelő lény sem létezett.
Első pillantásra ebben semmi különös nincs. A probléma akkor válik filozófiaivá, amikor komolyan vesszük ezeknek a kijelentéseknek az értelmét.
Amikor a kozmológia vagy a geológia egy ember előtti esemény időpontját állapítja meg, nem azt állítja, hogy „jelenlegi emberi perspektívánkból úgy számolunk, mintha ez az esemény akkor történt volna”. A kijelentés realista értelme az, hogy az esemény ténylegesen abban az időben történt, függetlenül attól, hogy létezett-e valaki, aki megfigyelhette.
Ez a filozófiai nehézség szorosan kapcsolódik az archi-fosszília fogalmához. Az archi-fosszília olyan materiális nyom, amely egy gondolkodás, ember vagy akár élet előtti valóságról tanúskodik. Jelentősége nem abban áll, hogy egyszerű fosszília volna, hanem abban, hogy egy olyan múlt hozzáférhetőségét teszi lehetővé, amelynek létezése nem feltételezte a szubjektum jelenlétét.
Az ancesztralitás tehát nem pusztán a „senki által nem látott esemény” problémája. Ennél sokkal radikálisabb. Arra az időre utal, amelyben még maga az az adottsági struktúra sem létezett, amelyre a korrelacionizmus hivatkozhatna. Nem egyszerűen megfigyelő nélküli eseményről van szó, hanem a megfigyelhetőség létrejöttét megelőző világról.
Ezzel a kérdés megfordul. Nem azt kell megmagyaráznunk, hogyan lehetett világ akkor, amikor éppen senki sem figyelte, hanem azt, hogyan keletkezhetett egyáltalán az a világ, amelyben később megfigyelők jelenhettek meg.

Az elsődleges minőségek és a matematizálható valóság

Az ancesztralitás problémája arra készteti Meillassoux-t, hogy újragondolja az elsődleges és másodlagos minőségek klasszikus megkülönböztetését. A másodlagos minőségek elválaszthatatlanok a tapasztaló szubjektumtól. A szín, az íz vagy a hang tapasztalati minősége a világ és az érzékelő viszonyában jelenik meg.
Az elsődleges minőségek ezzel szemben matematizálhatók. Meillassoux számára pontosan ez a matematizálhatóság teremti meg annak lehetőségét, hogy a gondolkodás a világ olyan vonatkozásairól beszéljen, amelyek nem függnek az emberi tapasztalás konkrét formáitól.
A matematika ezért nem pusztán technikai eszköz. Filozófiai jelentőséget kap, mert felmerül általa annak lehetősége, hogy a valóság bizonyos tulajdonságairól a szubjektív megjelenés struktúrájától függetlenül beszéljünk.
Ezzel Meillassoux rehabilitálni próbálja azt az elképzelést, hogy a tudomány matematikai kijelentéseinek lehet valódi ontológiai jelentésük. Az ancesztrális kijelentések nem csupán jelenlegi tapasztalataink koordinációi, hanem a tőlünk független múltra vonatkozó igaz állítások lehetnek.

Az erős korrelacionizmus és a fakticitás

A korrelacionizmus legerősebb formáját azonban az ancesztralitás önmagában még nem feltétlenül cáfolja. Az erős korrelacionista ugyanis nem szükségképpen mondja, hogy semmilyen gondolkodástól független valóság nincs. Inkább azt állítja, hogy nincs legitim filozófiai hozzáférésünk ahhoz, amely alapján szükségszerű igazságokat fogalmazhatnánk meg róla.
A korreláció maga is faktikus. Nincs végső okunk arra, hogy miért éppen ilyen a világ és gondolkodás viszonya, miért ilyenek megismerésünk struktúrái, illetve miért ezek a számunkra hozzáférhető logikai és ontológiai viszonyok.
És ezen a ponton hajtja végre Meillassoux érvelésének legfontosabb fordulatát.
A korrelacionizmus saját erejét fordítja a korrelacionizmus ellen.
Ha a korrelacionista azt állítja, hogy nem adhatunk szükségszerű alapot a korreláció szerkezetének, akkor ezt Meillassoux szerint nem feltétlenül kell a megismerés korlátjának tekintenünk. Mi történik, ha a fakticitás nem egyszerűen azt jelenti, hogy mi nem ismerjük a szükségszerű alapot, hanem azt, hogy nincs ilyen szükségszerű alap?
A fakticitás ebben a pillanatban episztemológiai korlátozásból ontológiai tézissé változik.

A fakticitás abszolutizálása

Meillassoux gondolkodásának központi művelete a fakticitás abszolutizálása. A fakticitás hagyományosan arra utal, hogy valami adott módon van, anélkül hogy végső szükségszerű okot tudnánk adni arra, miért éppen ilyen.
Meillassoux radikális lépése az, hogy ezt az alaptalanságot nem a tudás hiányaként értelmezi. Nem arról van szó, hogy a dolgoknak talán van szükségszerű alapjuk, amelyet mi véges lényekként nem ismerhetünk meg. Ehelyett azt állítja, hogy nincs olyan szükségszerű alap, amely garantálná, hogy egy meghatározott létezőnek vagy világrendnek olyannak kell lennie, amilyen.
Ezzel nyílik meg az út a spekulatív gondolkodás előtt.
A korrelacionizmus fakticitása azt mondja:
nem tudunk végső indokot adni arra, hogy miért ilyen a világ és a gondolkodás viszonya.
Meillassoux spekulatív tétele ezzel szemben:
azért nem tudunk ilyen végső indokot adni, mert nincs is ilyen szükségszerű indok.
A különbség óriási. Az első állítás a megismerő szubjektum végességéről szól. A második magának a valóságnak a szerkezetéről.
Innen ered Meillassoux filozófiájának egyik legfontosabb fogalma: az alaptalanság elve.

Az elégséges alap elvének megfordítása

A klasszikus metafizika egyik meghatározó törekvése annak megválaszolása volt, miért létezik valami úgy, ahogyan létezik. E törekvés mögött az az intuíció húzódik meg, hogy a dolgoknak végső soron rendelkezniük kell megfelelő alappal vagy okkal.
Meillassoux megfordítja ezt a logikát.
Az alaptalanság nem átmeneti állapot, amelyet egy még mélyebb magyarázat kiküszöbölhet. Az alaptalanság pozitív ontológiai tétellé válik: nincs olyan végső szükségszerű ok, amely miatt a dolgoknak olyannak kellene lenniük, amilyenek.
Itt fontos elválasztani egymástól a tudatlanságot és a kontingenciát.
Ha azt mondjuk: „nem tudom, miért történt X”, akkor episztemológiai kijelentést teszünk.
Ha azt mondjuk: „X történhetett volna másként is”, akkor kontingenciáról beszélünk.
Meillassoux ennél tovább megy:
nincs olyan szükségszerű alap, amely végső értelemben előírná, hogy X-nek olyannak kell lennie, amilyen.
Az alaptalanság ennyiben nem negatív eredmény. Nem a filozófia kudarcára utal, hanem pozitív belátást fogalmaz meg a létről.

A kontingencia abszolútuma

Ezzel érkezünk el az After Finitude legfontosabb tételéhez. Ha egyetlen meghatározott létező vagy törvény sem rendelkezik végső szükségszerű alappal, akkor minden meghatározott létező radikálisan kontingens.
Bármi lehet másképp.
Bármi megszűnhet olyannak lenni, amilyen.
A kontingencia radikalitását azonban könnyű félreérteni. Nem egyszerűen hétköznapi kiszámíthatatlanságról van szó, és nem pusztán arról, hogy nem rendelkezünk elegendő információval a jövő előrejelzéséhez. Meillassoux állítása ontológiai: semmilyen végső szükségszerűség nem garantálja a dolgok meghatározott rendjének fennmaradását.
Itt azonban egy komoly logikai probléma jelenik meg. Ha minden kontingens, vajon maga a kontingencia is kontingens-e?
Ha igen, akkor elképzelhető volna olyan állapot, amelyben a kontingencia megszűnik, és valamely létező szükségszerűvé válik. Ezzel viszont maga az elmélet összeomlana.
Meillassoux ezért nem egyszerűen a dolgok tényszerű kontingenciáját állítja. Tétele sokkal erősebb:
szükségszerű, hogy a létezők kontingensek legyenek.
A kontingencia tehát különleges státuszt kap. Nem egy újabb tulajdonság a világ tulajdonságai között, hanem annak abszolút feltétele, hogy semmilyen meghatározott világrend ne legyen végső értelemben szükségszerű.
Ez a kontingencia szükségszerűsége.

Hume problémájának radikalizálása

Meillassoux gondolkodásának hátterében David Hume klasszikus problémája is felismerhető. Hume megkérdőjelezi, hogy pusztán tapasztalati alapon igazolható-e a természet törvényeinek jövőbeli állandósága. Abból, hogy eddig meghatározott szabályszerűségeket tapasztaltunk, logikailag nem következik, hogy ezeknek a jövőben is szükségképpen fenn kell maradniuk.
A hagyományos válaszok rendszerint arra törekednek, hogy valamilyen módon helyreállítsák a természet rendjét biztosító szükségszerűséget.
Meillassoux ezzel szemben radikalizálja a problémát.
Miért kellene bizonyítanunk, hogy a természeti törvények szükségszerűek? Mi történik, ha éppen ellenkezőleg, azt kell elfogadnunk, hogy nincs végső indok, amely miatt a természeti törvényeknek olyannak kellene maradniuk, amilyenek?
Ebben a perspektívában megváltozik magának a metafizikának az alapkérdése.
A klasszikus metafizika kérdése így hangzott:
Mi az, ami szükségszerűen van?
Meillassoux kérdése ezzel szemben:
Mi történik akkor, ha egyedül az szükségszerű, hogy semmilyen meghatározott létező ne legyen szükségszerű?
Ez a gondolati fordulat teszi lehetővé az abszolútum teljes átértelmezését.

Spekuláció metafizika nélkül

Meillassoux különbséget kíván tenni metafizika és spekuláció között. A metafizika olyan abszolút létezőt vagy elvet keres, amelynek szükségszerű léte biztosítja a világ rendjét. A spekuláció ezzel szemben az abszolúthoz kíván hozzáférni anélkül, hogy valamely konkrét létezőt abszolút szükségszerűvé tenne.
A különbség döntő.
A klasszikus metafizika logikája leegyszerűsítve a következő:
szükségszerű abszolút létező → a világ alapja.
Meillassoux spekulatív materializmusában ezzel szemben:
az abszolút alaptalanság → minden meghatározott létező kontingenciája.
Az abszolútum tehát nem egy létező.
Nem Isten, nem szubsztancia, nem világszellem, nem valamely végső ontológiai entitás.
Az abszolútum annak igazsága, hogy nincs olyan meghatározott létező, amelynek szükségszerűen léteznie kellene.
Ebben az értelemben Meillassoux filozófiája egyszerre anti-metafizikai és spekulatív. Elutasítja a hagyományos metafizika szükségszerű entitásait, de elutasítja azt a korrelacionista tilalmat is, amely szerint a gondolkodás egyáltalán nem érheti el az abszolútumot.

Az érvelés kritikai problémája

Az After Finitude radikalitása egyben legnagyobb filozófiai nehézségének forrása is. A döntő kérdés az, hogy valóban igazolható-e az átmenet a fakticitástól az abszolút kontingenciához.
Két állítást kell megkülönböztetnünk.
Az első:
nem találhatunk szükségszerű alapot annak igazolására, hogy a valóságnak olyannak kell lennie, amilyen.
A második:
szükségszerűen nincs olyan alap, amely miatt a valóságnak olyannak kellene lennie, amilyen.
Az első megismeréselméleti, a második ontológiai állítás. Az egész meillassoux-i spekulatív projekt sikere jelentős mértékben attól függ, legitimálható-e a kettő közötti átmenet.
Ha nem, akkor Meillassoux esetleg ugyanabba a hibába esik, amelyet ellenfelein számon kér: saját gondolkodásunk határaiból következtet a valóság önmagában való struktúrájára.
Ha viszont az átmenet igazolható, akkor valóban radikális filozófiai fordulat történik. Ebben az esetben a fakticitás nem az abszolútum megismerésének akadálya, hanem éppen annak kapuja.
Ami először a tudás határának látszik, az végül ontológiai hozzáféréssé alakul.

Az abszolútum fogalmának átalakítása

Meillassoux filozófiájának legmélyebb jelentősége ezért nem merül ki a realizmus rehabilitációjában. Az After Finitude valódi újdonsága az abszolútum fogalmának átalakítása.
A filozófiai hagyomány jelentős részében az abszolútum és a szükségszerűség szoros kapcsolatban állt egymással. Az abszolútum olyan valóságként jelent meg, amely nem szorul külső magyarázatra, nem függ mástól, és szükségszerűen létezik.
Ennek különböző történeti formái lehetnek:
Isten, szubsztancia, ész, idea, szellem vagy lét.
A közös struktúra azonban változatlan: az abszolútum az, ami végső szükségszerűséggel rendelkezik.
Meillassoux megtartja az abszolútum igényét, de radikálisan leválasztja a szükségszerű létező fogalmáról.
Az abszolútum nem olyan valami, ami szükségszerűen létezik.
Az abszolútum annak szükségszerűsége, hogy semmilyen meghatározott valami ne legyen szükségszerű.
Ebből a szempontból az After Finitude az abszolútum fogalmának sajátos inverzióját hajtja végre. A hagyományos metafizika az abszolútumot végső alapként gondolta el; Meillassoux a végső alap lehetetlenségét teszi abszolúttá.

Az alaptalanság pozitív ontológiája

Ebből kiindulva Meillassoux filozófiája értelmezhető az alaptalanság pozitív ontológiájaként.
Az „alaptalanság” kifejezés első látásra negatívnak tűnik. A hiányra utal: arra, hogy nem találtuk meg a világ alapját. E megközelítésben a filozófus feladata továbbra is az lenne, hogy keresse ezt az alapot.
Meillassoux gondolata ennél jóval radikálisabb.
Nem arról van szó, hogy még nem találtuk meg a világ végső szükségszerű alapját.
Arról van szó, hogy:
nincs ilyen szükségszerű alap.
Az alaptalanság így pozitív ontológiai meghatározássá válik. A valóság nem azért kontingens, mert nem látjuk át teljesen, hanem azért, mert nincs olyan végső elv, amely abszolút módon meghatározná, milyennek kell lennie.
Ezért az After Finitude központi kérdését végső soron nem a következő klasszikus metafizikai kérdés fejezi ki:
„Miért van ez így és nem másként?”
Hanem egy ennél radikálisabb kérdés:
„Miért kellene egyáltalán lennie végső oknak arra, hogy ez így és ne másként legyen?”
Meillassoux radikális válasza: semmiért.
A „semmiért” azonban itt nem a filozófiai magyarázat feladását jelenti. Éppen ellenkezőleg. A filozófia feladata most már annak megértése, milyen ontológiai következményekkel jár, ha az alaptalanság nem saját tudatlanságunk jele, hanem a valóság pozitív jellemzője.

Következtetés: a végesség meghaladása

Az After Finitude gondolati mozgása az emberi végesség problémájától az abszolút kontingencia téziséig vezet. A korrelacionizmus azt mutatja meg, miért vált problematikussá a modern filozófiában a gondolkodástól független valóságról való beszéd. Az ancesztralitás megmutatja e helyzet feszültségét: a természettudomány olyan valóságról tesz szó szerinti kijelentéseket, amely minden emberi tapasztalást megelőz. A fakticitás elemzése ezután a probléma új szintjét nyitja meg. Ami először a gondolkodás korlátjának tűnik, az Meillassoux spekulatív fordulatában a valóság abszolút tulajdonságává válik.
Ez a fordulat vezet az alaptalanság elvéhez és a radikális kontingenciához.
Meillassoux filozófiájának ereje így abban rejlik, hogy két látszólag összeegyeztethetetlen filozófiai igényt próbál egyszerre megőrizni. Egyfelől elfogadja a modern filozófia kritikáját a dogmatikus metafizikai abszolútumokkal szemben. Nem kíván visszatérni valamely végső szükségszerű létezőhöz. Másfelől nem fogadja el azt a következtetést, hogy ezért minden abszolút tudásról le kell mondanunk.
Van abszolútum, de ez az abszolútum nem szubsztancia.
Van szükségszerűség, de ez nem egy meghatározott világ szükségszerűsége.
Van filozófiai hozzáférés a gondolkodástól független valósághoz, de ennek eredménye nem egy örökké rögzített ontológiai rend.
Az abszolútum maga a kontingencia szükségszerűsége.
Ebben az értelemben a végesség meghaladása nem azt jelenti, hogy az emberi gondolkodás megtalálja a lét végső, változhatatlan alapját. Éppen ellenkezőleg: azt jelenti, hogy felismeri, a végső alap hiánya maga ragadható meg abszolút igazságként.
Az After Finitude ezért nem egyszerűen realista kiáltvány, és nem is pusztán a Kant utáni filozófia kritikája. Sokkal ambiciózusabb vállalkozás: kísérlet egy Kant utáni spekulatív gondolkodás megteremtésére. Olyan filozófiát keres, amely képes az abszolútumról beszélni anélkül, hogy visszatérne a dogmatikus metafizika abszolút létezőihez.
A mű legmélyebb tézise ezért a következőképpen fogalmazható meg:
Meillassoux filozófiájában az abszolútum nem a lét végső alapja, hanem annak szükségszerű igazsága, hogy a lét egyetlen meghatározott alakzatának sincs végső szükségszerű alapja.
Ezzel a filozófia klasszikus kérdése megfordul. Többé nem az a legfontosabb kérdés, hogy milyen szükségszerű elv tartja fenn a világ rendjét. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e következetesen végiggondolni egy olyan valóságot, amelyben maga az alaptalanság az abszolútum.
Talán éppen ebben rejlik az After Finitude cím legmélyebb értelme is. A „végesség után” nem egy végtelen, mindent magába foglaló metafizikai létező vár bennünket. Nem Istenhez, a szubsztanciához vagy a teljes totalitáshoz térünk vissza. A végesség meghaladása egy sokkal nyugtalanítóbb felismeréshez vezet: ahhoz, hogy a gondolkodás képes túllépni saját korrelációs bezártságán, de amit ezen túl talál, az nem a szükségszerűség megnyugtató rendje.

Hanem a kontingencia abszolútuma.Új bekezdés...