← Vissza a nyitóoldalra
Esszék · Filozófiatörténet

Szabadság, szépség és az ész mitológiája

A tanulmány az 1796–1797 körül keletkezett, ismeretlen szerzőségű, A német idealizmus legrégebbi rendszerprogramja (Das älteste Systemprogramm des deutschen Idealismus) címen ismert töredék filozófiai jelentőségét vizsgálja. A szöveg Georg Wilhelm Friedrich Hegel kézírásában maradt fenn, szerzőségét azonban Hegel, Friedrich Wilhelm Joseph Schelling és Friedrich Hölderlin között máig vitatja a kutatás.

Szabadság, szépség és az ész mitológiája

A NÉMET IDEALIZMUS LEGRÉGIBB RENDSZERPROGRAMJA[1] (1796/97)

 

... egy etika. Mivel a jövőben az egész metafizika beleolvad a morálba — erre Kant két gyakorlati posztulátumával csak példát adott, semmiképp sem kimerítő megoldást —, azért ez az etika nem lesz egyéb, mint valamennyi eszmének, vagy ami ugyanaz: valamennyi gyakorlati posztulátumnak tökéletes rendszere. Az első eszme természetesen az önmagamról mint abszolút szabad lényről alkotott képzet. A szabad, öntudatos lénnyel egyszersmind egy egész világ lép elő — egy világ a semmiből — az egyetlen semmiből való teremtés, amely igaz és elgondolható. — Innen majd a fizika mezőire ereszkedem alá; a kérdés ez lesz: milyennek kell lennie a világnak egy morális lény számára? Szeretnék újra szárnyakat adni a mi lassan fejlődő, kísérletekkel vesződő fizikánknak.

Így hát — ha a filozófia adja az eszméket, a tapasztalat pedig az adatokat — végül eljuthatunk ahhoz a nagybani fizikához (Physik im Grossen),

melyet én az eljövendő koroktól várok. A mostani fizika, úgy látszik, nemigen elégít ki olyan alkotó szellemet, amilyen a miénk — vagy amilyen kell, hogy legyen.

A természet után rátérek az emberi műre (Menschenwerk). Az emberség eszméjére előbb — meg akarom mutatni, hogy az államnak, lévén mechanikus valami, éppoly kevéssé létezhet eszméje, mint egy gépnek. Csak ami a szabadság tárgya, az nevezhető eszmének. Túl kell jutnunk tehát az államon! — mert minden állam szükségképpen mint mechanikus óraművekkel bánik szabad emberekkel; és ezt nem teheti; tehát meg kell szűnnie. Magától belátható, hogy az örök békével stb. kapcsolatos valamennyi eszme csak egy magasabbrendű eszmének alárendelt eszme lehet. Egyszersmind itt akarom lefektetni az emberség történetének elveit, pőrére vetkőztetve az állam, alkotmány, kormányzat, törvényhozás egész nyomorúságos emberi művét. Végül a morális világ, az istenség, a halhatatlanság eszméi kerülnek sorra — az ész általi megdöntése minden vakhitnek, babonának, elkergetése a papságnak, amely újabban észt színlel. — Abszolút szabadságot minden szellemnek, amely magában hordja az intellektuális világot, s nincs szüksége arra, hogy saját magán kívül keressen istent vagy halhatatlanságot!

Legvégül az eszme, mely mindeneket egyesít, a szépség eszméje, a magasabbrendű platonikus értelemben véve a szót. Meggyőződésem, hogy a minden eszmét átfogó ész legmagasabbrendű aktusa esztétikai aktus, és hogy igazság és jóság csakis a szépségben kapcsolódik össze testvéri módon. — A filozófusnak ugyanannyi esztétikai erővel kell rendelkeznie, mint a költőnek. Betűrágó filozófusaink (Buchstaben Philosophen) esztétikai érzék nélküli emberek. A szellem filozófiája esztétikai filozófia. Esztétikai érték nélkül senki sem lehet szellemes, így még a történelemről sem tud szellemesen elmélkedni. Itt nyilvánvalóvá kell, hogy váljék, mi hiányzik tulajdonképpen azokból az emberekből, akik semmiféle eszmét sem értenek meg, s elég egyeseknek bevallani, hogy számukra homályos minden, ami túl van tabellákon és regisztereken.

Ezáltal magasabbrendű méltóság jut a költészetnek osztályrészül, végül újra az lesz, ami kezdetben volt — az emberiség tanítómestere; mert nem filozófia, nem történelem éli majd túl az összes többi tudományt és művészetet, hanem egyedül a költészet.

Ugyanakkor oly gyakran halljuk, hogy a nagy tömegeknek érzéki vallása kell, hogy legyen. Nemcsak a tömegeknek, hanem a filozófusnak is. Az ész és a szív monoteizmusa, a képzelőerő és a művészet politeizmusa — erre van szükségünk!

Legelőbb egy olyan eszméről beszélek itt, amely tudtommal senki emberfiának nem ötlött még eszébe — új mitológiára van szükségünk, de ennek a mitológiának az eszmék szolgálatában kell állnia, az ész mitológiájának kell lennie.

Mindaddig, amíg nem tesszük az eszméket esztétikaivá, vagyis mitológiaivá, a népet nem fűzi hozzájuk érdek; és megfordítva: mindaddig, amíg a mitológia nem ésszerű, a filozófusnak restelkednie kell miatta. így fölvilágosultaknak és nem-fölvilágosultaknak végül kezet kell nyújtaniuk egymásnak; a mitológiának filozofikussá, a népnek eszessé kell válnia; a filozófiának mitologikussá, hogy a filozófusokat érzékletessé tegye. Akkor majd örök egység uralkodik köztünk. Akkor nincs több megvető tekintet, és a nép nem retteg vakon bölcseitől és papjaitól. Csakis akkor vár ránk valamennyi erőnek — az egyén és az egyének összessége erőinek — egyenlő kiképzése. Egyetlen erőt sem nyomnak el többé; akkor majd a szellemek általános szabadsága és egyenlősége fog uralkodni. — Egy magasabbrendű szellemet küld közénk az ég, hogy új vallás alapíttassék, s ez a vallás az emberiség utolsó, legnagyobb műve lesz.

(Fordította: Zoltai Dénes)







[1] A töredék Hegel egyik 1796-os jegyzetfüzetében és kezeírásában volt található; a kézirat eredetije a II. világháború idején elveszett. Szerzőjének azonban a szakirodalom a közreadó Rosenzweig óta csaknem egyhangúan Schellinget tartotta, nem zárva ki ugyan annak a lehetőségét, hogy a „rendszervázlat" Hölderlin bizonyos gondolatait is magában foglalja, s szövegében a jegyzetkészítő Hegel esetleg maga is végrehajtott apróbb korrekciókat. (Egyedül O. Pöggelel lépett föl Hegel közvetlen szerzősége bizonyításának igényével, az 1965-ös urbinói Hegel-ülésszakon.) A szerző kilétét illetően a szakirodalomban mindamellett nem alakult ki egyértelmű konszenzus. Nem kizárt, hogy a Jénában és Tübingenben létezett „Szabad férfiak szövetsége" képezte azt a szellemi közeget, a „műhelyt", amelyben a Fichtét és Spinozát egybeötvöző és politikailag radikalizáló írás először megfogalmazódott, és az akkor még határozottan republikánus Hegelhez került. — A magyar fordítás F. W. Schelling: Briefe und Dokumente , Bandi., 1775— 1809 (hrsg. von H. Fuhrmans), Bonn 1962, szövegközlésén (69—71. o.) alapul. — A fordító.

A német idealizmus legrégebbi rendszerprogramja mint a korai német idealizmus filozófiai programja

1. Bevezetés: egy töredék filozófiai jelentősége

A filozófiatörténet sajátos dokumentumai közé tartoznak azok a szövegek, amelyek terjedelmükhöz képest aránytalanul nagy recepciótörténeti jelentőségre tesznek szert. Ilyen A német idealizmus legrégebbi rendszerprogramja is. A mindössze néhány oldalnyi töredék fennmaradt kézirata Hegel kézírása, de szerzője nem állapítható meg teljes bizonyossággal. A ma használatos címet Franz Rosenzweig adta a szövegnek, amikor 1917-ben publikálta.

A töredék filozófiai jelentősége abban rejlik, hogy rendkívüli sűrűséggel egyesíti azokat a problémákat, amelyek a Kant utáni német filozófia meghatározó kérdéseivé váltak. A szöveg az etikától indul, de néhány bekezdésen belül eljut a természetfilozófiához, az állam problémájához, a történelemhez, a valláshoz, a szépséghez, a művészethez, a költészethez és végül egy új mitológia követeléséhez.

Mindez nem egyszerű témakatalógus. A témák között sajátos filozófiai mozgás figyelhető meg. Kiindulópontja a szabad és öntudatos lény, végpontja pedig egy olyan esztétikai-közösségi világ, amelyben az ész ideái érzéki formát nyernek.

A fragmentum ezért legalább háromféleképpen olvasható. Olvasható egyrészt a német idealizmus történetének filológiai dokumentumaként. Másrészt értelmezhető egy soha ki nem dolgozott filozófiai rendszer vázlataként. Harmadrészt pedig felfogható az európai modernitás egyik radikális programirataként, amely azt kérdezi: miként volna lehetséges olyan világ, amely valóban megfelel a szabad ember fogalmának?

Jelen tanulmány elsősorban a harmadik megközelítést követi, miközben az első kettőt sem hagyja figyelmen kívül.

Alaptézise, hogy a rendszerprogramban az esztétikum nem egy filozófiai részdiszciplína, hanem a rendszer egészének integratív elve. A szépség ott jelenik meg, ahol a metafizika, az etika, a politika és a vallás önmagában már nem képes biztosítani az emberi szabadság teljes megvalósítását. Az esztétikai ezért közvetítés: igaz és jó, ész és érzékiség, egyén és közösség között.

Ebből következően az „ész mitológiájának” követelése sem a felvilágosodással szembeni irracionális fordulatként értelmezendő. Sokkal inkább arra tett kísérletként, hogy az ész tartalma olyan szimbolikus és érzéki formát kapjon, amely mindenki számára hozzáférhető. A kortárs szakirodalom is rámutatott arra, hogy az új mitológia programja az ész felvilágosító-emancipatorikus potenciálját az érzékiség és a költészet rehabilitációjával kívánja összekapcsolni.


2. A kézirat és a „rendszerprogram” problémája

A kézirat különleges története önmagában jelzi, milyen óvatosan kell bánnunk a szöveg filozófiai besorolásával. A kéziratot 1913 márciusában vásárolta meg árverésen a berlini Királyi Könyvtár. Egy mindkét oldalán teleírt lapról van szó; a szöveg Hegel kézírásában maradt fenn. Rosenzweig 1917-ben publikálta. A kéziratot később elveszettnek hitték, majd Dieter Henrich 1979-ben ismét megtalálta a krakkói Biblioteka Jagiellońskában. Christoph Jamme és Helmut Schneider 1984-ben kritikai kiadást készített belőle.

Már maga a cím is értelmezés eredménye. Nem a kéziraton szerepel: Rosenzweig adta a fragmentumnak. Henrich arra is felhívta a figyelmet, hogy a „rendszerprogram” megnevezés félrevezető lehet, mivel a szöveg inkább egy tervezett értekezés vagy program tárgyait sorolja fel, mintsem egy filozófiai rendszer alapelveit fejti ki.

Ez azonban nem feltétlenül gyengíti a „rendszer” értelmezési jelentőségét. A fragmentum valóban nem kész rendszer, viszont valamennyi problémát egyetlen átfogó törekvésbe kívánja kapcsolni. A szabadságból kiindulva kíván eljutni a természettől a társadalomhoz, a politikától az erkölcshöz, az erkölcstől a valláshoz, majd onnan a szépséghez és a mitológiához.

Rüdiger Bubner szerkesztésében megjelent klasszikus tanulmánykötet bevezetése pontosan ezt a különös helyzetet érzékelteti: a töredék nem oldotta fel egyszer és mindenkorra a korai idealizmussal kapcsolatos történeti problémákat, hanem inkább megmutatta, mennyire összetettek a Kant és Hegel közötti filozófiai fejlődés kapcsolatai és kölcsönhatásai.

A „rendszerprogram” elnevezést ezért leginkább heurikus értelemben érdemes megtartanunk. Nem egy elkészült rendszer programjáról van szó, hanem annak a filozófiai követelménynek a megfogalmazásáról, hogy az emberi tapasztalat látszólag különböző területeit a szabadság perspektívájából ismét egységes egészbe kell rendezni.


3. A szerzőség kérdése: Hegel, Schelling vagy

 Hölderlin?

Kevés filozófiai kézirat esetében vált olyan jelentőssé a szerzőség problémája, mint a rendszerprogramnál. A kézírás Hegelé, az intellektuális szerzőség azonban vitatott. A hagyományosan szóba kerülő nevek Hegel, Schelling és Hölderlin.

Rosenzweig Schelling mellett foglalt állást. A szöveg első recepciójában különösen erőteljesen jelent meg az a gondolat, hogy Hegel csak lemásolta Schelling valamely programját. Egy korabeli ismertetés szerint Rosenzweig elemzésének központi kérdése éppen az volt: a kézirat ugyan kétségtelenül Hegel kezétől származik, de vajon „Hegel szellemétől” is?

A kérdést tovább nehezíti Hölderlin szerepe. A rendszerprogram számos gondolata közel áll ahhoz a filozófiai-poétikai közeghez, amelyben a fiatal Hölderlin gondolkodott. A szerzőség körüli kutatás ezért nem vezetett olyan konszenzushoz, amely fölöslegessé tenné a további mérlegelést. A kézirat bizonyosan Hegel kézírása, de ebből önmagában nem következik az intellektuális szerzőség.

Módszertani szempontból azonban ennél fontosabb következtetés is levonható. A szerző azonosítása nem feltétlenül az egyetlen út a szöveg értelmezéséhez.

A fragmentumban találkozó problémák a fiatal német idealizmus közös szellemi teréhez tartoznak. A rendszerprogram ennek következtében nemcsak egyetlen személy filozófiai pozíciójának dokumentumaként, hanem egy intellektuális konstelláció lenyomataként is felfogható.

Ez nem jelenti a szerzőség problémájának relativizálását. Éppen ellenkezőleg: megmagyarázza, miért olyan nehéz a szöveg intellektuális tulajdonjogát egyértelműen meghatározni. Az idealizmus kialakulásának e szakaszában számos alapvető probléma nem valamely kész életmű részeként, hanem párbeszédek, barátságok, közös olvasmányok és filozófiai viták kontextusában formálódott.

A rendszerprogram tehát sajátos határszöveg. Hegel felé mutat az ész, történelem és közösség problémája; Schelling felé természet és szellem egységének igénye; Hölderlin felé a költészet, szépség és egység kiemelt státusza.

Éppen ez indokolja, hogy ne egy később kialakult filozófiai rendszer felől olvassuk visszamenőlegesen, hanem olyan nyitott filozófiai pillanatként, amelyben több fejlődési út egyszerre volt lehetséges.


4. Kant után: metafizika, morál és szabadság

A fragmentum kiindulópontja meglepően radikális. Programja szerint a metafizikának a morálba kell átmennie, az etikának pedig az ideák vagy gyakorlati posztulátumok teljes rendszerévé kell válnia. A szöveg ezen a ponton közvetlenül Immanuel Kant gyakorlati filozófiájára hivatkozik.

A kiindulópont tehát nem az objektív lét, hanem a szabadság.

Ez Kant utáni helyzetre utal. A metafizika legitimációját többé nem egyszerűen a magánvaló dolgokról szóló spekulatív tudásban kell keresni. A szabadság gyakorlati problémája kerül előtérbe.

A rendszerprogram azonban nem elégszik meg azzal, hogy a szabadságot az erkölcsi cselekvés egyik posztulátumaként kezelje. Sokkal messzebb megy. A legelső idea az önmagamról mint „abszolút szabad lényről” alkotott képzet, és e szabad, öntudatos lénnyel együtt egész világ jelenik meg.

A világ kérdése ezzel átalakul. Már nem egyszerűen arról van szó, hogy milyen a világ, hanem arról:

milyennek kell lennie annak a világnak, amelyben egy szabad erkölcsi lény létezhet?

A kérdés ontológiai és gyakorlati jellege így elválaszthatatlanná válik.

Itt ragadható meg a rendszerprogramot átható egyik alapvető mozzanat: a szabadság nem egy már kész világon belül elhelyezkedő részleges képesség. Ellenkezőleg, a világ egészének értelmét a szabadsághoz való viszony alapján kell újragondolni.

A metafizika ezért válhat erkölcsi metafizikává.


5. Az abszolút szabad Én és világának problémája

A szabad Én fogalmának elsőbbsége kapcsolatot teremt a korszak szubjektumfilozófiai fordulatával. A rendszerprogram nem elégszik meg az ember empirikus megfigyelésével. Az embert mindenekelőtt szabadságából érti meg.

Ebből azonban nehéz kérdés következik. Ha a szabadság abszolút, milyen kapcsolatban állhat a természettel, amelyet törvények uralnak?

A fragmentum válaszának iránya különösen figyelemre méltó. A természetfilozófiát nem izolált tudományként fogja fel. A kérdés az, milyen legyen egy világ egy morális lény számára. A szöveg ezért olyan „nagy fizikát” keres, amelyben a filozófia ideái és a tapasztalat adatai együtt működhetnek.

Ez döntő mozzanat.

Ha az idealizmus csupán az empirikus természet semmibevételét jelentené, nem lenne szüksége tapasztalati adatokra. Ha viszont a természet egyszerűen önmagában adott mechanikus rendszer volna, nem lenne szükség az ideákra.

A rendszerprogram mindkettőt követeli.

Ezért a természetfilozófia feladata a fragmentumban nem az empirikus tudomány helyettesítése, hanem a természet olyan értelmezése, amelyben az nem marad idegen a szabadság számára.

Ebben az értelemben a természet kérdése átvezet a politikához. Ha ugyanis a természet és a szabadság közötti viszony központi probléma, ugyanez ismétlődik meg társadalmi szinten: vajon az ember maga által létrehozott politikai világa megfelel-e szabad lény voltának?

A rendszerprogram válasza meglepően kritikus.


6. Az állam mint gépezet

A töredék politikafilozófiai része a szöveg egyik legradikálisabb pontja.

A szöveg azt állítja, hogy az államról nincs idea, mivel az állam mechanikus jellegű. Csak az lehet idea, ami a szabadság tárgya. Az állam azonban szabad embereket mechanikus szerkezet részeiként kezel. Innen jut el a rendszerprogram ahhoz a követeléshez, hogy „túl kell mennünk” az államon.

A kijelentés jelentőségét aligha lehet túlbecsülni.

Különösen akkor válik feltűnővé, ha a későbbi hegeli politikai filozófia felől tekintünk rá. Ám éppen ezt a visszavetítést kell módszertanilag kerülni. Nem azt kell kérdeznünk, hogy a fiatal Hegel miként juthatott innen az érett Hegel államelméletéhez, hanem azt, milyen szabadságfogalom teszi lehetővé magát a rendszerprogram álláspontját.

A válasz a mechanizmus kritikájában keresendő.

A mechanikus társadalmi rendben az egyes ember egy rajta kívül álló egész eszköze. A szabadság rendszere ezzel szemben csak olyan egész lehetne, amelyben az egyén nem veszti el önállóságát.

A rendszerprogram politikai radikalizmusát így nem pusztán államellenességként kell érteni. Mélyebben fekvő kritikáról van szó: minden olyan intézmény problematikussá válik, amely a szabad szubjektumot puszta funkció hordozójává teszi.

Ez a gondolat összekapcsolja a politikai és az esztétikai problémát. A pusztán mechanikus egység helyett olyan egységre van szükség, amely nem semmisíti meg részeinek autonómiáját.

A kérdés így már nem egyszerűen az, hogy milyen a jó állam, hanem az, hogy elképzelhető-e a közösségnek olyan formája, amely nem külső kényszer segítségével integrálja tagjait.

A rendszerprogram válaszának iránya az esztétikum felé vezet.


7. Morális világ, vallás és autonómia

Az állam kritikáját követően a fragmentum a morális világ, az istenség és a halhatatlanság problémáit említi. Ezzel egyidejűleg radikális valláskritikai követelést is megfogalmaz: a babonát és azt a papságot támadja, amely a racionalitás látszatával kíván fellépni.

A szöveg valláskritikája ugyanabból az elvből származik, mint politikai kritikája: a szabadságból.

Mindaz, ami külsődleges tekintélyként uralkodik a szellem fölött, problémává válik. Politikai szinten ezt az állam gépezete, vallási szinten a külsődlegessé vált dogmatizmus testesíti meg.

A rendszerprogram számára az ember nem akkor szabad, ha egyik heteronóm tekintély alól egy másik alá kerül, hanem akkor, ha képes az intellektuális és morális világot önmagában hordozni.

Ez azonban nem feltétlenül vallástalanság.

Sokkal inkább a vallás átalakításának igényét jelenti. A kérdés az, hogyan lehet az erkölcsi és filozófiai tartalmakat úgy megjeleníteni, hogy ne idegen hatalomként kerüljenek az ember fölé, ugyanakkor ne korlátozódjanak az absztrakt filozófiai reflexióra.

Itt nyílik meg az út az esztétika és a mitológia felé.


8. A szépség mint az ideák egyesítő elve

A rendszerprogram döntő fordulata akkor következik be, amikor az ideák közül utolsóként megjelenik a szépség, méghozzá olyan ideaként, amely az összes többit egyesíti. A szöveg ezt kifejezetten magasabb, platóni értelemben vett szépségként értelmezi. Ugyanezen szakasz szerint az ész valamennyi ideát átfogó legmagasabb aktusa esztétikai aktus, igazság és jóság pedig a szépségben találkozik.

Ebben rejlik a rendszerprogram filozófiai eredetisége.

A szépség itt nem az igazság és a jóság után következő harmadik, független érték. Ha így volna, az esztétika továbbra is csupán a filozófia egyik regionális diszciplínája maradna.

A fragmentum állítása ennél radikálisabb.

A szépség az, amiben igazság és jóság kapcsolata megvalósul.

Ez azt jelenti, hogy az esztétikum közvetítő funkciót kap. A filozófia igazsága és az erkölcsi szabadság egy olyan formában találkozik, amely érzéki tapasztalatként is hozzáférhető.

Itt válik különösen jelentőssé az esztétikai látszólag paradox szerepe. Az esztétika az érzékihez kapcsolódik, ugyanakkor nem pusztán érzéki. Az idea jelenik meg benne, de nem elveszítve érzéki alakját.

Ez pontosan azt a problémát oldhatja meg, amely a rendszerprogramot kezdettől fogva foglalkoztatja: hogyan lehet a szabadság egyszerre egyetemes és konkrét?

A fogalom önmagában egyetemes, az érzéki önmagában partikuláris. A szépség azonban az idea érzéki megjelenéseként közvetítheti a kettőt.

Így válik érthetővé az a meghökkentő állítás, hogy a legmagasabb északtus esztétikai.

Nem az ész feladása történik, hanem az ész kiteljesítése.


9. Az esztétikai filozófia

A rendszerprogram nem áll meg a szépség felértékelésénél. A filozófusnak ugyanakkora esztétikai erővel kell rendelkeznie, mint a költőnek; a szellem filozófiája pedig „esztétikai filozófia”.

Ez voltaképpen a filozófia önértelmezésének kritikája.

Ha a filozófia kizárólag fogalmi diszkurzivitásként érti magát, akkor képes ugyan az igazság elvont kifejtésére, de nem képes az egész emberhez szólni. Az esztétikai érzék nélküli filozófiai gondolkodás ezért elégtelen.

A filozófia esztétizálása azonban nem azt jelenti, hogy érvelés helyett retorikát kellene alkalmaznia. Mélyebb problémáról van szó. A filozófiának képesnek kell lennie arra, hogy az igazságot ne csupán absztrakt tételekben, hanem a szellem egészét megszólító formában közvetítse.

Ez a követelmény ismét közel visz Hölderlinhez.

A költészet perspektívájából az igazság nem feltétlenül azonos a fogalmi kijelentések igazságával. A műalkotás nem lefordítandó filozófiai tétel. Saját megjelenési módján keresztül válik igazsághordozóvá.

A rendszerprogram éppen ezért nem egyszerűen a filozófia „költőibb” megfogalmazását szorgalmazza. Filozófia és költészet státuszának átrendezését készíti elő.

A költő ebben a perspektívában nem a filozófus által már feltárt igazság illusztrátora.

A költészet maga is az igazság megismerésének módja.


10. Az „ész mitológiája”

A gondolatmenet az új mitológia programjában éri el csúcspontját.

A modern kutatás az „új mitológia”, illetve „ész mitológiája” fogalmát annak a törekvésnek a részeként értelmezi, amely a filozófiai ideáknak esztétikai, mitológiai megjelenést kíván adni.

Első látásra a fogalom önellentmondásnak tűnik. Ha a mítosz a felvilágosult racionalitás által meghaladandó gondolkodási forma, miként létezhet az észnek mitológiája?

A rendszerprogram ereje éppen az ellentét megkérdőjelezésében rejlik.

A mítosz itt nem egyszerűen az ész ellentéte. Olyan érzéki-szimbolikus forma, amely révén az eszmék közösségi tapasztalattá válhatnak.

Martina Barnaba értelmezése szerint a rendszerprogram újmitológia-koncepciója a mítosz és a költészet esztétikai karakterét a nép tudatának és értelmének formálásával kapcsolja össze. Ebben az értelemben a projekt a felvilágosodás emancipatorikus potenciálja és a jénai romantika érzékiség iránti érdeklődése között teremt kapcsolatot.

Ez rendkívül fontos.

Az új mitológia nem a racionalitás felszámolása, hanem a racionalitás társadalmi közvetíthetőségének problémájára adott válasz.

Az absztrakt idea önmagában a filozófusok körében maradhat. Ha viszont esztétikai formát ölt, közösségi élet részévé válhat.

Ebben az értelemben a rendszerprogram kifejezetten pedagógiai-politikai funkciót tulajdonít a művészetnek.

Az esztétika így egyáltalán nem távolodik el a politikától. Éppen ott tér vissza a politikai kérdéshez, ahol az állami mechanizmust maga mögött kívánta hagyni.

A mechanikus állam külsőleg egyesíti az embereket.

Az új mitológia ezzel szemben közös jelentésvilág által próbálná őket összekapcsolni.

Ez a különbség kulcsfontosságú. A szabadság közössége nem pusztán jogi vagy adminisztratív szerkezetben állna, hanem olyan kulturális közösségben, amelyben az általános eszmék személyes és közös tapasztalattá válhatnak.


11. Ész és érzékiség

A rendszerprogram egyik mélyebb problémája ezáltal válik láthatóvá: az ész emancipációja önmagában nem elegendő, ha az ész nem képes kapcsolatot teremteni az érzékiséggel.

Ez nem az érzéki ész fölé emelését jelenti.

Éppen annak az ellentétnek a meghaladásáról van szó, amely absztrakt racionalitás és irracionális érzékiség között húzódik.

A kortárs szakirodalom hangsúlyozza, hogy az új mitológia programja éppen a Sinnlichkeit, az érzékiség újraértékelését kapcsolja össze a modern racionalitás és szabadság projektjével.

Ez magyarázza a költészet felértékelődését.

A költészet azért különleges, mert nem választja szét fogalmat és képet, általánost és egyedit olyan mereven, ahogy az absztrakt gondolkodás teszi. Ezért az esztétikai tapasztalat modellé válhat annak megértéséhez, hogyan őrizhető meg különbség az egységen belül.

A rendszerprogram esztétikai filozófiája így nem egyszerű művészetfilozófia.

Az esztétikum az egység egy sajátos modelljét kínálja.

Nem mechanikus egységet, amelyben a részek egy külső cél eszközei, hanem olyan egységet, amelyben a részek sajátossága megmarad.

Ha ezt visszavonatkoztatjuk az állam problémájára, világossá válik a szöveg mélyebb szerkezete. A mechanikus állam kritikája és a szépség felértékelése ugyanannak a problémának két oldala.

Az első megmutatja, milyen nem lehet szabad közösség.

A második megmutatja, milyen elv szerint lehetne másképp gondolkodni róla.


12. A rendszerprogram és a felvilágosodás

Az „ész mitológiáját” könnyű volna egyszerűen romantikus felvilágosodáskritikaként értelmezni. Ez azonban félrevezető.

A rendszerprogram nem mond le az észről.

Éppen ellenkezőleg: az észt kívánja megszabadítani saját társadalmi korlátozottságától.

A probléma nem az, hogy túl sok racionalitás van, hanem az, hogy a racionalitás absztrakt marad, és ezért nem képes a közösség egészét átalakítani.

Ebben az értelemben a rendszerprogram a felvilágosodás radikalizálása is.

Az értelem kritikája felszabadította az embert a heteronóm tekintélyek egy részétől. A rendszerprogram azonban azt kérdezi, mi történik ezután. Mi ad közös szimbolikus világot a szabad individuumoknak? Mi akadályozza meg, hogy a racionalitás puszta absztrakcióvá, az állam pedig puszta adminisztratív mechanizmussá váljon?

Erre kínál választ az új mitológia.

A mitológia az észé kell hogy legyen, az ész viszont mitologikussá, vagyis érzékileg közvetíthetővé kell váljon.

A két oldal kölcsönösen átalakul.

Ezért nem indokolt a felvilágosodást és a romantikát egyszerű antagonizmusban látni. A rendszerprogram inkább egy olyan köztes pozíció dokumentuma, amely az ész emancipációját a képzelet, az érzékiség és a költészet rehabilitációján keresztül akarja folytatni. Ehhez hasonlóan a kortárs kutatás is termékeny párbeszédként írja le a fragmentumban a felvilágosodás és a jénai romantika viszonyát.


13. A filozófia demokratizálásának problémája

A rendszerprogram egyik legizgalmasabb, bár könnyen háttérbe szoruló dimenziója a filozófia társadalmi hozzáférhetőségének problémája.

Ha az igazság kizárólag fogalmi filozófia formájában jelenik meg, akkor elsősorban azokhoz szól, akik rendelkeznek a fogalmi gondolkodás szükséges képzettségével.

Ez strukturális probléma.

Az ész elvileg egyetemes, de nyelve társadalmilag korlátozott lehet.

Az új mitológia ezt az ellentmondást kívánja feloldani. A filozófiai ideákat olyan formában kell megjeleníteni, amely az érzékiséget és a képzeletet is megszólítja.

Ezért a poézis szerepe társadalmi jelentőséget kap.

A kortárs értelmezés ezt a „szociális pedagógia” projektjeként is azonosította: a mítosz és a költészet esztétikai karaktere a közösség tudatának formálását szolgálhatja

Ezt azonban nem szabad modern értelemben vett tömegkommunikációs programra leegyszerűsíteni. Mélyebb elképzelésről van szó: arról, hogy az igazságnak olyan formára van szüksége, amely nem választja ketté az embert racionális és érzéki lényre.

A filozófia demokratizálása ebben az értelemben antropológiai követelmény is.

Nem elég az igazságot elgondolni.

Az igazságnak megélhetővé kell válnia.


14. Szabadság és közösség

E ponton visszatérhetünk a rendszerprogram alapkérdéséhez.

A szöveg az abszolút szabad szubjektumból indul, de nem individualista filozófiában ér véget.

Éppen ellenkezőleg.

A töredék mozgása az Éntől a világ, majd a természet, a társadalom, az erkölcs, a vallás, a művészet és végül a közös mitológia felé tart.

A szabadság tehát csak akkor teljes, ha világot tud teremteni maga körül.

Ez a világteremtés nem szó szerinti teremtés, hanem a természeti és társadalmi valóság olyan átalakításának igénye, amelyben a szabadság nem csupán belső meggyőződés marad.

Ebből látható, hogy a rendszerprogram szabadságfogalma már kezdettől közösségi problémát tartalmaz.

A pusztán negatív szabadság elégtelen.

Az embernek nemcsak a külső kényszertől kell megszabadulnia, hanem olyan világra van szüksége, amelyben a szabadság pozitív formát ölthet.

A politikai intézmény önmagában ezt nem biztosítja. A rendszerprogram államkritikája pontosan ezt állítja.

Az igazi kérdés ezért a szabad közösség.

Az esztétika itt ismét kulcsszerepet kap, mert olyan közösségi integráció modelljét kínálja, amely nem puszta mechanikus homogenizálás.


15. A fiatal Hegel horizontja

Miközben a szerzőség eldöntetlen, nem kerülhető meg, hogy a rendszerprogram számos problémája kapcsolatba hozható a fiatal Hegel gondolkodásával.

A kortárs kutatás különösen a népvallás, az érzéki vallási megjelenítés és a későbbi hegeli művészet-, vallás- és filozófiafelfogás kapcsolatát vizsgálta.

Mindez azonban nem bizonyítja önmagában Hegel szerzőségét.

Fontosabb a filozófiai rokonság.

A rendszerprogram problémája, hogy az absztrakt universalitás miként válhat konkréttá. Ez a kérdés a hegeli filozófia későbbi fejlődésében is meghatározóvá válik, még ha megoldásának formája jelentősen átalakul is.

Különösen feltűnő az esztétikai szerepének változása.

A rendszerprogram a szépséget az ideák egyesítő elvének tekinti, és az ész legmagasabb aktusát esztétikai aktusként ragadja meg. A későbbi hegeli rendszerben művészet, vallás és filozófia viszonya már más szerkezetet kap. A kutatás éppen ezért beszél Hegel művészethez és mitológiához való viszonyának fiatalkori és érett szakasza közötti problematikus átalakulásáról.

A rendszerprogram ezért akkor is jelentős Hegel értelmezője számára, ha nem fogadja el Hegel szerzőségét.

Megmutat egy filozófiai lehetőséget, amelyhez képest a későbbi hegeli rendszer sajátosságai élesebben kirajzolódnak.


16. Schelling és a természet–szellem egysége

Schelling szerepe más szempontból jelentős.

Rosenzweig maga is Schellinget tekintette a szöveg intellektuális szerzőjének, és az első recepció a fragmentum természetfilozófiai és esztétikai programját is schellingi irányba értelmezte.

Módszertanilag itt is fontos elválasztani a szerzőségi bizonyítást a filozófiai összehasonlítástól.

A rendszerprogram egyik alapvető törekvése, hogy természet és szabadság ne maradjon két egymástól idegen világ.

A természetnek alkalmasnak kell lennie arra, hogy a morális lény világa legyen.

Ez később a német idealizmus egyik központi problémájává válik.

A természet ebben a perspektívában nem puszta objektivitás. Olyan rendként kell értelmezhetővé válnia, amelyből a szellem és szabadság létrejötte nem teljesen érthetetlen.

A rendszerprogram rövid természetfilozófiai része ezért átmeneti helyet foglal el.

Egyszerre őrzi a tapasztalati fizika jelentőségét és követel „fizikát a nagyban”, amelyben a filozófiai idea és az empirikus adat kapcsolatot létesíthet egymással.

Éppen ez a kettősség teszi termékennyé a későbbi schellingi természetfilozófiával való összevetést.


17. Hölderlin és az esztétikai egység kérdése

Hölderlin jelentősége mindenekelőtt a szépség és a költészet kitüntetett szerepének értelmezésekor mutatkozik meg.

A szerzőségi vita során ennek külön súlya lett. Már a korai kutatás is összevetette a rendszerprogram gondolatvilágát Hölderlin korai műveivel, és a szakirodalomban a hölderlini inspiráció tézise tartósan jelen van.

De ismét nem az attribúció a döntő.

A fontosabb kérdés: miért emelkedik a poézis olyan rangra, amelyben a filozófia társává válik?

Azért, mert a rendszerprogram számára az igazság nem lehet teljes, ha kizárólag absztrakt fogalomként létezik.

A költészet képes arra, hogy az általánosat az egyediben, az ideát az érzéki alakban jelenítse meg. Így a szépségben nem megszűnik, hanem tapasztalhatóvá válik az igazság.

A hölderlini perspektíva különösen termékeny annak megértéséhez, hogy az egység miért nem jelentheti egyszerűen a különbségek eltörlését.

Az esztétikai egység megőrzi azt, amit egyesít.

Ez pedig pontosan az a struktúra, amelyet a rendszerprogram a mechanikus politikai egységgel szembeállíthat.


18. Rendszer és töredék

A „rendszerprogram” egyik legérdekesebb paradoxona forma és tartalom feszültsége.

A szöveg rendszerre törekszik, miközben maga töredék.

Ráadásul nem csupán fizikailag töredékes. Gondolatmenete is programatikus, sűrített és sok ponton kidolgozatlan.

Éppen ez okozza rendkívüli interpretációs nyitottságát.

A fragmentum szinte minden mondata későbbi filozófiai fejlődési irányokra nyitható: Hegel, Schelling, Hölderlin vagy a jénai romantika felé.

Bubner kötete találóan érzékelteti ezt a problémát azzal, hogy a szöveg nem egyszerűen hiányzó történeti láncszemet pótol. Inkább olyan prizmaként működik, amely megvilágítja a korai idealizmus elméleti kapcsolatrendszerét, miközben saját eredete nem válik teljesen világossá.

Ezért a töredékesség nem egyszerű filológiai hiányosság.

Hermeneutikai jelentőséggel is bír.

Arra figyelmeztet, hogy a német idealizmus kialakulása maga sem kész rendszerek egymásutánja volt. Egy sor egyidejű, egymással versengő lehetőségből alakult ki.

A rendszerprogram pedig e lehetőségek egyik legsűrűbb kereszteződési pontja.


19. A modernitás kritikája

Az eddigi elemzés alapján megkockáztatható egy szélesebb értelmezési javaslat.

A rendszerprogram a modernitás belső kritikájaként is olvasható.

Nem a modern szabadságeszmével szemben áll, hanem annak következetes megvalósítását követeli.

A modern ember szabadnak gondolja magát, de olyan intézményekben élhet, amelyek gépezetként kezelik.

Racionálisnak gondolja magát, de a racionalitás elszakadhat érzéki és közösségi életétől.

Meghaladja a régi vallási mítoszokat, de ezzel közös szimbolikus világa is felbomolhat.

A rendszerprogram e három problémára egyszerre próbál választ adni.

A politikai mechanizmussal a szabadságot állítja szembe.

Az absztrakt racionalitással az esztétikai észt.

A régi mitológiával pedig az új, észből születő mitológiát.

A döntő mozzanat az, hogy a megoldás sohasem egyszerű visszatérés.

Nem a modern állam helyett kíván visszatérni egy premodern politikai világhoz. Nem az ész helyett kíván visszatérni a mítoszhoz. Nem a filozófia helyett választja a költészetet.

Minden esetben magasabb rendű integrációra törekszik.

Ezért nevezhető a töredék modernitáskritikája immanensnek: a modern szabadság ígéretét saját feltételei szerint veszi komolyan, és azt kérdezi, milyen kulturális, politikai és esztétikai feltételek között lehetne ezt az ígéretet valóban megvalósítani.


20. A rendszerprogram aktualitása

Egy több mint két évszázados filozófiai töredék aktualitását könnyű volna anakronisztikusan túlhangsúlyozni. Mégis vannak olyan kérdései, amelyek nem veszítették el filozófiai érvényüket.

Az egyik a racionalitás és társadalmi hozzáférhetőség viszonya.

Hogyan változik egy eszme közösségi erővé?

A másik a politikai intézmények és egyéni szabadság kapcsolata.

Hogyan alkotható olyan közösségi rend, amely nem redukálja az egyént puszta funkcióra?

A harmadik művészet és igazság viszonya.

Van-e a művészetnek saját megismerési jelentősége, vagy pusztán olyan tartalmak esztétikai megjelenítése, amelyek másutt már fogalmilag rendelkezésre állnak?

A negyedik a közös szimbolikus világ problémája.

Lehetséges-e közösség olyan narratívák, képek és szimbólumok nélkül, amelyek tagjainak közös tájékozódási horizontot biztosítanak?

A rendszerprogram ma sem kész választ ad ezekre. Jelentősége inkább abban rejlik, ahogyan összekapcsolja őket.

Megmutatja, hogy a politika problémája nem választható teljesen külön a kultúrától, a kultúra az esztétikától, az esztétika az erkölcstől, az erkölcs pedig a szabadság filozófiai koncepciójától.

Ebben az értelemben rendszerigénye ma is provokatív.


21. Összegzés: az esztétikai szabadság programja

A német idealizmus legrégebbi rendszerprogramja rendkívül rövid, szerzője bizonytalan, címe utólagos, filozófiai projektje pedig befejezetlen. Mindez mégsem csökkentette jelentőségét. Éppen ellenkezőleg: olyan dokumentummá vált, amelyben a német idealizmus kialakulásának különböző tendenciái rendkívüli koncentrációban találkoznak. A kutatás számára ezért nem csupán attribúciós probléma, hanem a Kant és Hegel közötti bonyolult filozófiai konstelláció vizsgálatának kitüntetett dokumentuma.

A tanulmány kiinduló tézise az volt, hogy a töredék összefüggését a szabadság és az esztétikum kapcsolatán keresztül érthetjük meg.

Az elemzés ezt több ponton igazolta.

A program a szabad öntudatos lényből indul ki. A természet kérdését annak alapján fogalmazza újra, hogy milyen világnak kell megfelelnie egy morális lény számára. A politikai intézményeket ugyanez alapján ítéli meg, ezért válhat a mechanikus állam kritikájává. A vallási heteronómiával szemben ugyancsak az autonómiát állítja.

Ám a szabadság puszta negatív felszabadulásként nem lehet teljes.

Szüksége van egy formára, amelyben világgá, kultúrává és közösséggé válhat.

Éppen itt jelenik meg a szépség.

A szépség azért kitüntetett idea, mert benne az igaz és a jó olyan egységbe kerülhet, amely az érzéki tapasztalat számára is hozzáférhető. Ezért lehet az ész legmagasabb aktusa a rendszerprogram szerint esztétikai.

A filozófia ebből következően nem maradhat kizárólag fogalmi gondolkodás. Kapcsolatba kell lépnie a költészettel.

A folyamat végül az ész mitológiájához vezet.

Az új mitológia ebben az értelmezésben nem irracionalista lázadás a felvilágosodás ellen. Olyan kísérlet, amely az ész emancipatorikus tartalmát érzéki, költői és közösségi formába kívánja átfordítani. A kortárs értelmezések joggal emelik ki ebben a felvilágosodás és romantika között létrejövő sajátos kapcsolatot.

Innen nézve a szöveget végső soron nem „legrégebbi rendszerprogramnak”, hanem a szabadság esztétikai programjának is nevezhetnénk.

A szabadságnak ugyanis nem elég elvként léteznie.

Testet kell öltenie a természethez fűződő viszonyban, az intézményekben, az erkölcsben, az emberi kapcsolatokban, a költészetben és a közösség önértelmezésében.

E követelmény teszi érthetővé a rendszerprogram legmerészebb gondolatát: az ész önmagában nem éri el célját mindaddig, amíg igazsága nem képes szépségként is megjelenni.

A fragmentum nagysága így éppen befejezetlenségében rejlik.

Nem lezárja, hanem megnyitja a kérdést:

miként lehet olyan világot teremteni, amely méltó a szabad emberhez?


Irodalomjegyzék

Elsődleges forrás

Das älteste Systemprogramm des deutschen Idealismus. 1796/1797. A fennmaradt szöveg G. W. F. Hegel kézírásában. A szöveg online kiadása tartalmazza többek között az etika, a szabad öntudatos lény, a természet, az állam, a szépség és az esztétikai filozófia programatikus tételeit. [academia.edu], [xn--werkve...sse-2nb.de]

Válogatott szakirodalom

Barnaba, Martina. “The Mythology of Reason in ‘Das älteste Systemprogramm’: A Hegelian Project?” Human Affairs 33, no. 4 (2023): 403–415. DOI: 10.1515/humaff-2023-0062. [philpapers.org], [iris.uniroma1.it]

Bubner, Rüdiger, szerk. Das älteste Systemprogramm. Studien zur Frühgeschichte des deutschen Idealismus. Hegel-Studien, Beiheft 9. Hamburg: Felix Meiner Verlag. A hozzáférhető kiadás a második kiadás tartalmilag változatlan utánnyomása. [assets.meiner.de]

Jamme, Christoph és Helmut Schneider, szerk. Mythologie der Vernunft. Hegels „ältestes Systemprogramm des deutschen Idealismus”. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1984. [booklooker.de], [zvab.com]

Latini, Micaela. “New Mythology.” International Lexicon of Aesthetics, Spring 2022. DOI: 10.7413/18258630120. [lexicon.mi...urnals.com], [lexicon.mi...urnals.com]

Rosenzweig, Franz. Das älteste Systemprogramm des deutschen Idealismus. Ein handschriftlicher Fund. Heidelberg, 1917. A publikáció bibliográfiai adatait a korabeli ismertetés is rögzíti.Új bekezdés...

Hegel Schelling Hölderlin szabadságfát ültet