← Vissza a nyitóoldalra
Könyvkritikák · Filozófiatörténet

Freud Sartre tükrében

Jean-Paul Sartre Freud-forgatókönyve különleges helyet foglal el nemcsak a szerző életművében, hanem a pszichoanalízis kulturális recepciójában is. A John Huston felkérésére 1958–1959-ben kidolgozott filmterv eredetileg Sigmund Freud pályájának arra a konfliktusos periódusára összpontosított, amelyben az orvos fokozatosan eltávolodott a hipnózistól, és megteremtette a pszichoanalízis módszerét. Sartre azonban a hagyományos tudóséletrajz kereteit messze meghaladó művet hozott létre. Freud alakja nála olyan intellektuális és egzisztenciális hőssé válik, akinek mások titkainak megfejtése közben saját múltjával, családi viszonyaival, ambícióival, önáltatásaival és az apa tekintélyével is szembe kell néznie. Jelen tanulmány amellett érvel, hogy Sartre Freud-ja filozófiai értelemben kettős portré: miközben Freud pszichoanalitikus gondolkodásának genezisét dramatizálja, Sartre saját filozófiájának alapkérdéseit is újragondolja. A tudattalan és a rosszhiszeműség, a determináció és a szabadság, a múlt és a projekt, az apa és a fiú problémája mentén a forgatókönyv Freud és Sartre sajátos szellemi találkozásának dokumentumává válik. A tanulmány külön tárgyalja a forgatókönyv keletkezéstörténetét, dramaturgiai szerkezetét, Freud sartre-i átértelmezését, a Hustonnal kialakult konfliktust, valamint az 1962-ben bemutatott Freud: The Secret Passion és Sartre eredeti koncepciójának viszonyát.

Freud Sartre tükrében

Kezdd itt a bejegyzést...

Képaláírás

Freud mint filozófiai hős

1958-ban John Huston arra kérte Jean-Paul Sartre-ot, hogy írjon forgatókönyvet Sigmund Freudról. Hustont nem Freud teljes életrajza érdekelte, hanem a pszichoanalízis megszületésének konfliktusos időszaka. Az alapelképzelés szerint Freud intellektuális felfedezőként, szinte egy detektívtörténet nyomozójaként jelenhetett volna meg: a megmagyarázhatatlan tünetek mögött rejtőző összefüggéseket kutatja, míg fokozatosan eljut a pszichoanalízishez.[1]
Sartre azonban csakhamar túllépett ezen a koncepción. A munka során Ernest Jones Freud-életrajzát, a Tanulmányok a hisztériáról és az Álomfejtés című műveket tanulmányozta. Ezek az olvasmányok árnyaltabbá tették korábbi, alapvetően kritikus Freud-képét.[2] Nem annyira a már kialakult doktrína kezdte érdekelni, mint az a személyes és intellektuális küzdelem, amelynek során a pszichoanalízis létrejött.
Ez döntő fordulat. Sartre történetében Freud nem készen kapja elméletét. Tévedéseken, függőségeken, konfliktusokon és önmagával vívott küzdelmeken keresztül jut el hozzá. A pszichoanalízis felfedezése így egyúttal Freud önmagává válásának története.

A tünet mint nyom

A forgatókönyv nyitánya szinte programszerűen fogalmazza meg ezt a problémát. Freud a kórház egyik helyiségében iratokat éget. Füst veszi körül, arca és kezei kormosak. Amikor mások felfigyelnek a füstre, Freud tagadja, hogy bármi égne.[3]
A jelenet kitűnő metaforája lehet annak, amit Freud később az elfojtás működésében fedez fel. Valamit megpróbálunk eltüntetni, az eltüntetés azonban maga is nyomot hagy. A papír megsemmisülhet, de megmarad a füst.
Röviddel ezután egy hisztériás beteg jelenik meg, aki azt mondja:
„Vak vagyok.”
Freud megvizsgálja, majd kijelenti:
„Nem, asszonyom, maga nem lát, de nem vak.”[4]
A különbség látszólag csekély, filozófiailag azonban alapvető. A nő nem szimulál: ténylegesen nem lát. Állapotára azonban nincs megfelelő szervi magyarázat. A test olyasmit fejez ki, amit nem lehet pusztán organikus elváltozásként megmagyarázni.
A tünet így jelentést hordoz.
Ezzel megjelenik Freud és Sartre közös problémája is: miként lehetséges, hogy az ember saját cselekedetének vagy tünetének jelentését maga sem ismeri?

Elfojtás és rosszhiszeműség

Freud és Sartre ugyanannak az antropológiai problémának két eltérő magyarázatát dolgozza ki.
Freud elfojtáselmélete szerint egy pszichés tartalom kiszorulhat a tudatból anélkül, hogy megszűnne hatni. Az elfojtott visszatérhet álomban, tünetben, elszólásban vagy más kompromisszumos képződményben.[5]
Sartre azonban már A lét és a semmi rosszhiszeműségről szóló fejezetében súlyos problémát lát ebben a modellben.[6]
A kiindulópont az önmagunknak mondott hazugság paradoxona.
Ha valaki egy másik embert megtéveszt, a helyzet világos: ismeri az igazságot, de eltitkolja a másik elől. Az önámítás esetében azonban a megtévesztő és a megtévesztett személy ugyanaz.
Hogyan rejthetek el tehát valamit önmagam elől, ha ahhoz, hogy elrejtsem, valamiképpen már tudnom kell róla?
Freud válasza a psziché differenciált szerkezetére és a tudattalanra hivatkozik. Sartre ezzel szemben nem akar egy tudattól elkülönülő pszichés tér feltételezésére támaszkodni. Szerinte maga a tudat képes olyan viszonyt kialakítani saját helyzetéhez, amelyben elkerüli annak teljes felismerését.
Ezt nevezi rosszhiszeműségnek.

A sartre-i Freud

A Freud-forgatókönyv éppen azért különösen érdekes, mert Sartre ezen a ponton közelebb kerül Freudhoz, mint korábbi filozófiai kritikája alapján várnánk. Nem fogadja el egyszerűen a tudattalan elméletét, de egyre érzékenyebbé válik arra a tapasztalatra, amelynek magyarázatára Freud az elfojtás fogalmát kidolgozta.
Az ember nincs teljesen otthon önmagában.
Ez Freud és Sartre közös kiindulópontja.
A különbség a magyarázat.
Freud szerint léteznek olyan pszichés folyamatok, amelyek ténylegesen kívül esnek a tudat hozzáférésén. Sartre rosszhiszeműség-fogalma ezzel szemben a tudat kétértelmű önmagához való viszonyából próbálja megérteni az önámítást.
A forgatókönyv azonban dramatikusan bonyolítja ezt az elméleti ellentétet, mert Freud fokozatosan saját kutatásának tárgyává válik.
Mások tüneteit kezdi vizsgálni, de a vizsgálat visszafordul saját magára. A betegek problémái saját emlékeire és családi viszonyaira utalnak vissza. A nyomozó maga is a rejtély részévé válik.

Az apa és a fiú

Sartre konstrukciójának egyik legerősebb motívuma az apa. Ez nem merül ki Freud és Jakob Freud kapcsolatában. Az apaság szimbolikus struktúrává válik.
Freud újabb és újabb tekintélyszemélyekhez kötődik, majd megkísérli felszabadítani magát befolyásuk alól. Mestereihez és idősebb kollégáihoz fűződő viszonyában folyamatosan ismétlődik a kötődés, konfliktus és elszakadás motívuma.[7]
Ezzel Sartre a pszichoanalízis keletkezését saját szabadságfilozófiája felől is értelmezhetővé teszi.
Freudnak nemcsak új elméletet kell létrehoznia. Független gondolkodóvá is kell válnia.
Nem elegendő valaki fiának vagy valaki tanítványának maradnia.
Sartre Freudja végül önmagát is létrehozza azzal, hogy létrehozza saját elméletét.
A pszichoanalízis születése ezért egyszerre tudományos felfedezés és egzisztenciális önteremtés.

Múlt és szabadság

Itt válik igazán fontossá Freud és Sartre különbsége.
A klasszikus pszichoanalitikus kérdés így fogalmazható meg:
Hogyan hat tovább bennem az, ami velem történt?
A sartre-i kérdés ehhez hozzáteszi:
Mit teszek azzal, ami velem történt?
A különbség a filozófiai hangsúlyban rejlik.
Sartre számára az ember nem redukálható arra, amivé múltja tette. Az adottságok, a család, a társadalmi helyzet és a már megtörtént események valóságosak, de nem alkotnak lezárt sorsot.
Az ember nemcsak történetének eredménye, hanem annak értelmezője és továbbalakítója.
Éppen ebben az értelemben válik Sartre Freudja feltűnően egzisztencialista hőssé.
Freudnak nem csupán fel kell fedeznie saját múltját. Valamit kezdenie kell vele.

Freud mint Sartre tükre

Innen ered a forgatókönyv egyik alapvető kritikai problémája is.
Sartre történeti Freudja olykor túlságosan hasonlít Sartre idealizált értelmiségi önképére.
Kívülálló.
Lázadó.
Konfliktusba kerül az intézményekkel.
Megkérdőjelezi mestereit.
Függetlenségét a szellemi tekintélyekkel való szakítás révén teremti meg.
Vállalja gondolatainak társadalmi következményeit.
A forgatókönyv ezért nem tekinthető egyszerű Freud-életrajznak.
Filozófiai életrajz.
Sartre Freud történetén keresztül saját alapkérdését vizsgálja: milyen viszonyban áll egymással az, amit a világ csinál az emberből, és az, amit az ember csinál abból, amivé a világ alakította?
De a kapcsolat nem egyirányú. Freud problémái Sartre-ot is arra kényszerítik, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítson a gyermekkornak, a családtörténetnek, a testnek és az ember saját maga számára való átláthatatlanságának.
Ezért a Freud nem egyszerűen Sartre győzelme Freud fölött.
Kettejük intellektuális találkozása.

A Hustonnal való szakítás

A projekt filmes kudarca részben ebből a filozófiai ambícióból következett.
Huston játékfilmet akart; Sartre egyre részletesebb módon akarta megérteni Freud intellektuális és személyes fejlődését.
Az 1958 végén elkészült szinopszis már 95 gépelt oldal terjedelmű volt. Az első teljes forgatókönyv után Huston rövidítéseket kért, Sartre átdolgozása azonban nem oldotta meg a terjedelmi problémát.[8]
A különbség szinte esztétikai alapellentétté vált.
A film sűrít.
Sartre kibont.
A film kihagy.
Sartre motivál.
Huston számára a pszichoanalízis felfedezésének története volt a film tárgya.
Sartre számára fokozatosan maga Freud vált problémává.
Az eredeti együttműködés végül megszakadt. A forgatókönyvet Charles Kaufman és Wolfgang Reinhardt lényegesen átdolgozta, Sartre pedig kérte, hogy neve ne szerepeljen a film stáblistáján.[9]

A film Sartre nélkül

John Huston filmje Freud: The Secret Passion címmel 1962-ben került a közönség elé, Freud szerepében Montgomery Clifttel.
A kész filmet ezért nem helyes Sartre forgatókönyvének megfilmesítéseként kezelni. Sartre nem vállalta a végleges változat szerzőségét. Ugyanakkor az sem volna pontos, ha valamennyi történeti kapcsolatot tagadnánk: az elkészült film előtörténetéhez Sartre projektje és annak egyes dramaturgiai elemei hozzátartoznak.
Esztétikailag mégis két nagyon különböző Freud-kép áll előttünk.
Huston filmjében erősebbé válik a tudományos felfedező története.
Sartre forgatókönyvében ezzel szemben Freud legfontosabb ellenfele végül nem egyszerűen az orvostársadalom.
Nem is valamely mestere.
Sokkal inkább:
saját maga.

Kritikai mérleg

A Freud-forgatókönyv legnagyobb erénye ugyanaz, ami filmes megvalósításának egyik legnagyobb akadályává vált: Sartre nem kész elméletet akar szemléltetni, hanem egy gondolkodás megszületését akarja megmutatni.
Freud ezért tévedhet.
Visszavonulhat.
Konfliktusba kerülhet.
Félreismerheti saját indítékait.
Ettől válik intellektuális értelemben drámai figurává.
A mű gyengesége ugyanebből ered. Sartre szinte minden fontos fordulatnak teljes motivációt akar adni. Az emberi kapcsolatok filozófiai jelentést kapnak, a pszichológiai és intellektuális változásokat részletes közvetítések kapcsolják össze.
Ami olvasva rendkívüli gazdagságot eredményez, a filmen könnyen nehézkessé válhatott volna.
A második probléma a történeti Freud sartre-i átalakítása. Sartre olykor saját szabadságfilozófiájának hősét teremti meg Freudból.
Csakhogy éppen ez teszi a szöveget filozófiailag jelentőssé.

Következtetés: az igazság ára

A Freud-forgatókönyv végső kérdése nem egyszerűen az, hogyan keletkezett a pszichoanalízis.
Sokkal inkább ez:
mi történik az emberrel, amikor saját magára is alkalmaznia kell azt az igazságot, amelyet másokról fedezett fel?
Freud másokat kezd vizsgálni, de végül saját múltjához érkezik.
Ez Sartre számára tökéletes filozófiai helyzet.
Freud azt kérdezi: mi az, amit az ember nem tud önmagáról?
Sartre kérdése inkább így hangzik: mi az, amit az ember nem akar teljesen tudni önmagáról?
Az egyik válasz:
elfojtás.
A másik:
rosszhiszeműség.
A két fogalom filozófiailag nem azonos. De ugyanazt a nyugtalanító tapasztalatot közelíti meg két irányból: az ember nem egyszerűen mások előtt rejthet el valamit. Saját magához való viszonya is problematikus.
Ezért válik különösen jelentőssé a forgatókönyv nyitóképe. Freud dokumentumokat éget el, de a füst megmarad.
A múlt eltüntethető a szem elől, de következményei nem feltétlenül szűnnek meg.
A pszichoanalízis ott kezdődik, amikor a füst láttán már nem elég azt mondani:
semmi sem ég.
Sartre Freud-ja pedig ott válik filozófiai művé, ahol ezt a felismerést már nemcsak Freud betegeire, hanem magára Freudra is alkalmazza.

Jegyzetek

[1] J.-B. Pontalis, „Editor’s Preface: Freud Scenario, Sartre Scenario”, in Jean-Paul Sartre, The Freud Scenario, szerk. J.-B. Pontalis, ford. Quintin Hoare (London: Verso, 1985), vii. skk.
[2] Uo. Sartre Freud-kutatásainak fontos forrásai között Pontalis Ernest Jones Freud-életrajzát, a Tanulmányok a hisztériáról és az Álomfejtést emeli ki.
[3] Jean-Paul Sartre, The Freud Scenario, első változat, I. rész, a nyitó kórházi jelenetsor. A motívum a feltöltött magyar szövegben is a forgatókönyv nyitányában található.
[4] Uo. A magyar szövegben Freud válasza: „Nem, asszonyom, maga nem lát, de nem vak.”
[5] Vö. Sigmund Freud, „Die Verdrängung” (1915); „Das Unbewusste” (1915).
[6] Jean-Paul Sartre, L’Être et le Néant (Paris: Gallimard, 1943), I. rész, 2. fejezet; angolul: Being and Nothingness, ford. Hazel E. Barnes (London: Methuen, 1957), I. rész, 2. fejezet: „Bad Faith”. A rosszhiszeműség és Freud kapcsolatáról lásd Jerome Neu, „Divided Minds: Sartre’s ‘Bad Faith’ Critique of Freud”, The Review of Metaphysics 42, no. 1 (1988): 79–101.
[7] Pontalis, „Editor’s Preface”. Pontalis külön is kiemeli az apaság, a Jakob Freudhoz fűződő kapcsolat, valamint a mesterfigurák jelentőségét Sartre konstrukciójában.
[8] Uo. Az 1958. december 15-re datált szinopszis 95 dupla sorközös gépelt oldalból állt.
[9] Uo. A végleges filmváltozat kidolgozásában Charles Kaufman és Wolfgang Reinhardt vett részt; Sartre kérte nevének eltávolítását a stáblistáról.

Irodalom

Freud, Sigmund: „Die Verdrängung.” 1915.
Freud, Sigmund: „Das Unbewusste.” 1915.
Freud, Sigmund: Die Traumdeutung. 1900.
Freud, Sigmund – Breuer, Josef: Studien über Hysterie. 1895.
Jones, Ernest: The Life and Work of Sigmund Freud. New York: Basic Books, 1953–1957.
Neu, Jerome: „Divided Minds: Sartre’s ‘Bad Faith’ Critique of Freud.” The Review of Metaphysics 42, no. 1 (1988): 79–101.
Sartre, Jean-Paul: L’Être et le Néant. Paris: Gallimard, 1943.
Sartre, Jean-Paul: Le Scénario Freud. Szerk. J.-B. Pontalis. Paris: Gallimard, 1984.
Sartre, Jean-Paul: The Freud Scenario. Szerk. J.-B. Pontalis. Ford. Quintin Hoare. London: Verso, 1985.