← Vissza a nyitóoldalra
Esszék · Politikai filozófia

A megváltás romjai

Hans-Jürgen Syberberg 1982-es Parsifal című filmje Richard Wagner utolsó zenedrámájának nem egyszerű adaptációja, hanem a wagneri mítosz huszadik századi sorsának filmes vizsgálata. A rendező Wagner partitúráját és librettóját megőrzi, a vizuális teret azonban olyan autonóm jelentésrendszerré alakítja, amelyben a középkori Grál-mítosz összekapcsolódik Wagner életrajzával, Bayreuth történetével, a német kulturális emlékezettel, a nemzetiszocializmus örökségével és magának a művészi reprezentációnak a problémájával. A tanulmány amellett érvel, hogy Syberberg filmjének alapvető kérdése nem az, miként lehet Wagnert korszerűen színre vinni, hanem az, hogyan lehetséges Wagnert a 20. század történelmi katasztrófái után egyáltalán látni és hallani. A Wagner-halotti maszk, a bábok és relikviák, a férfiból nővé változó Parsifal, Kundry kiemelt szerepe és Bayreuth Grállá változtatása egyaránt arra utal, hogy a megváltás Syberbergnél csak az emlékezeten, a történeti önreflexión és a másik szenvedésében való részesedésen keresztül képzelhető el.

A megváltás romjai

1. Bevezetés: lehet-e Wagnert Wagner után nézni?

Hans-Jürgen Syberberg Parsifal című filmjének különössége már abból következik, hogy miközben teljes egészében vállalja Wagner művét, képtelen úgy viselkedni, mintha az opera 1882-es bemutatója és a film 1982-es elkészítése között eltelt történelmi idő semmit sem változtatott volna a mű jelentésén. A film nem egyszerűen Parsifalt akarja elbeszélni. Azt is meg akarja mutatni, mi történt Parsifallal, Wagnerrel és a Wagner-kultusszal a mű megszületése óta eltelt időben.[1]
A különbség döntő. Hagyományos értelemben az adaptáció kérdése az volna: hogyan lehet Wagner színpadi művét a film médiumába átültetni? Syberberg azonban más kérdést tesz fel:
Hogyan lehet Wagnert látni a huszadik század után?
A film ezzel hermeneutikai vállalkozássá válik. Wagner műve nem lezárt tárgy, amelyet a rendező egyszerűen közvetít. A mű és a néző között ott áll Wagner recepciójának története, Bayreuth kultusza, a német nacionalizmus, a nemzetiszocializmus Wagner-kisajátítása, a háború pusztítása és a német kultúra 1945 utáni önértelmezésének problémája.
Syberberg tehát kettős feladatot vállal. Egyfelől komolyan veszi Wagner művének metafizikai igényét. Másfelől nem hajlandó ezt az igényt történelmileg ártatlannak tekinteni.
Ebből származik a film alapvető feszültsége:
hogyan őrizhető meg a mítosz anélkül, hogy visszaállítanánk a mítosz ártatlanságát?

2. Keletkezéstörténet és hely az életműben

A Parsifal 1982-ben készült. Syberberg korábbi filmjeiben már ismételten foglalkozott Wagnerrel és a német politikai-kulturális mitológiával. A Ludwig – Requiem für einen jungfräulichen König, a Winifred Wagnerről készített portréfilm és a monumentális Hitler, ein Film aus Deutschland olyan előzmények, amelyek nélkül az 1982-es Parsifal csak részben érthető meg.[2]
A film egészét stúdióban forgatták. Éppen ez a műviség válik Syberberg esztétikai programjának egyik alapfeltételévé. A rendező nem tesz kísérletet arra, hogy Monsalvatot vagy Klingsor birodalmát „valóságos” helyszínként rekonstruálja. Vetített képek, festett és épített díszletek, bábok, reprodukciók, tárgyak és mesterséges tájak révén olyan mentális színteret teremt, amely közelebb áll az álomhoz, az emlékezéshez és a múzeumhoz, mint a hagyományos filmes térhez.[3]
Ez nem technikai kompromisszum, hanem esztétikai állásfoglalás.
A Syberberg-féle tér azt mondja a nézőnek:
ne higgy annak, amit látsz; értelmezd.
A film ezért kezdettől felszámolja az illúziót. Nem feledteti el velünk, hogy előadást látunk, hanem éppen az előadás tényére irányítja figyelmünket. Ebben Wagner illúzióteremtő zenéje és egy brechti eredetű elidegenítő vizualitás kerül különös viszonyba egymással.

3. A Parsifal mint Wagner testamentuma

Wagner utolsó zenedrámáját Syberberg művészi testamentumként olvassa. Ez azért fontos, mert ebben az értelmezésben Parsifal története egyúttal Wagner története is lesz.
Az eredeti opera középpontjában a seb, a részvét, a tudás és a megváltás kapcsolata áll. Amfortas gyógyíthatatlan sebe nem egyszerű fizikai sérülés: a rend egészének válságát jeleníti meg. A király szenvedése közösségi betegség. A Grál lovagjai ezért olyan világban élnek, amelynek szakrális formái még fennállnak, de életadó erejük meggyengült.
Parsifal tudatlanként érkezik ebbe a világba.
Wagner meghatározó formulája, a „durch Mitleid wissend”, az együttérzésen keresztül megszülető tudás gondolatát fejezi ki. Parsifalnak nem egyszerűen információt kell szereznie. A szenvedést kell felismernie úgy, hogy az idegen szenvedés saját tapasztalatává váljék.
Syberberg ebből a mozzanatból kulturális és történelmi allegóriát épít.
Az ártatlanság többé nem elegendő.
Az ártatlanság ugyanis történelmi tudatlanság is lehet.
A tudás csak akkor válhat valódi tudássá, ha keresztülmegy a szenvedés felismerésén.

4. Wagner halotti maszkja: a szerző mint táj

A film legfontosabb vizuális motívuma a hatalmas Wagner-halotti maszk. Nem egyszerű portréról van szó: a maszk a szereplők világává növekszik. A film cselekményének több részlete Wagner arcának monumentális jelenlétében játszódik.[4]
A kép rendkívül termékeny metafora.
Wagner itt már nem csupán szerző.
Wagner környezet.
A szereplők mintha a szerző halott arcán és gondolati tájában mozognának. Ez tökéletesen fejezi ki Syberberg hermeneutikai helyzetét: nincs közvetlen hozzáférés a Parsifalhoz, mert az opera befogadását már mindig közvetíti „Wagner”, vagyis a történelmi Wagner-kép, a Wagner-kultusz és a recepció.
A halotti maszk ugyanakkor a halál jelölője is.
Ez fontos különbséget teremt a wagneri Gesamtkunstwerk és Syberberg filmje között. Wagner az összművészetben eleven művészi egységet kívánt teremteni; Syberberg ezt az eszményt már egy kulturális mauzóleum perspektívájából szemléli.
A Wagner-arc ezért egyszerre:
  • szerző,
  • táj,
  • emlékmű,
  • síremlék,
  • fétis,
  • kulturális teher.
A német kultúra mintha szó szerint Wagner fejében bolyongana.

5. Az emlékezet archeológiája

Syberberg képi világa rendkívül heterogén. Történelmi és művészettörténeti utalások, festmények, bábok, színháztörténeti emlékek és politikai asszociációk rakódnak egymásra.
Ezért a film terét nem kronologikus történeti térként, hanem emlékezeti archeológiaként célszerű értelmezni.
Syberberg nem történelemleckét készít.
Nem azt mutatja meg egymást követően, hogy „mi történt”.
A különböző korszakokat egyetlen szimbolikus jelenbe sűríti.
A középkor, Wagner 19. százada, Bayreuth, Hitler Németországa és a háború utáni romok ugyanannak a kulturális tudattalannak a részeivé válnak.
Ez a technika az álom logikájához közelíti a filmet. Nem véletlen, hogy Solveig Olsen Syberberg filmjének értelmezésekor Freud és Jung felől is vizsgálja annak referenciarendszerét.[5]
Az álom ugyanis nem lineárisan emlékezik. Különböző időpontokat, személyeket, traumákat és vágyakat egymásra vetít.
Syberberg Németországa hasonló módon emlékezik.

6. Parsifal a Hitler-film után

Syberberg Parsifalja aligha választható el a Hitler, ein Film aus Deutschland problémavilágától.
A két alkotás között nem egyszerű tematikus hasonlóság van. Mindkettő olyan mesterséges teret hoz létre, amelyben a német történelem emlékei, alakjai, tárgyai és fantazmái kísértetekként jelennek meg.
A Hitler-film egyik központi problémája az volt, hogy Hitler nem egyszerűen személy, hanem kulturális képződmény is.
A Parsifal hasonló műveletet hajt végre Wagnerrel.
Wagner sem csupán személy.
Ő is kulturális imaginárius.
Ebből azonban nem következik, hogy Syberberg egyenes oksági vonalat húzna Wagner és Hitler között. A film ennél összetettebb. Inkább azt vizsgálja, hogyan képesek művészi képek, mítoszok és szimbólumok történeteik során újabb politikai jelentéseket magukra venni.
A probléma tehát nem egyszerűen az:
Wagner → Hitler.
Hanem:
mítosz → esztétikai forma → kultusz → politikai kisajátítás → történelmi emlékezet.
Így érthető, hogy Syberberg miért nem akarja Wagnert sem elutasítani, sem „megtisztítani”.
Mindkettő meghamisítaná a történelmi tapasztalatot.

7. Bayreuth mint Grál

Syberberg egyik legerősebb gesztusa, hogy a Grál képzetét magával Bayreuthtal hozza kapcsolatba. A film végének egyik emlékezetes képében a Festspielhaus is relikviaszerű tárggyá változik.[6]
A metafora következményei messzire vezetnek.
Wagner operájában a Grál lovagjai szent tárgyat őriznek.
A Wagner-utókor Bayreuthban Wagner művét őrzi.
Monsalvat így Bayreuth tükörképévé válik.
A párhuzam azonban ironikus és kritikus is. Amfortas közössége beteg közösség. Rituáléit még képes ismételni, de egyre kevésbé képes megújulni.
Ezért feltehető a kérdés:
nem ugyanez történhet-e egy kulturális hagyománnyal?
Amikor az örökség megőrzése fontosabbá válik annál, amit az örökség valaha jelentett, a szent tárgy fétissé változik.
Itt érkezünk Syberberg egyik legmélyebb kultúrkritikai gondolatához.
A hagyományt nem pusztán megőrizni kell.
A hagyománynak újra elevenné kell válnia.

8. Relikviák, bábok és halott tárgyak

A Parsifal világában különösen nagy szerep jut a tárgyaknak.
Bábok, szobrok, ereklyék, maszkok és kulturális maradványok népesítik be a film terét. A Syberberg-film bábhasználatának jelentőségét a későbbi szakirodalom külön tanulmányban is vizsgálta, rámutatva, hogy a rendező életművében a bábok és Wagner művészetének jelenléte ismételten összekapcsolódik.[7]
A báb különleges ontológiai tárgy.
Embernek látszik, de nem él.
Megőrzi az ember alakját, miután az élet eltűnt belőle.
Ezért tökéletesen megfelel Syberberg kulturális kérdésének:
mi történik azokkal a formákkal, amelyek túlélik azt az életet, amely létrehozta őket?
Egy kultúra is válhat bábok gyűjteményévé.
Megőrzi:
  • királyait,
  • filozófusait,
  • művészeit,
  • mítoszait,
  • ünnepeit,
  • színházait,
miközben a bennük egykor működő tapasztalat már nem feltétlenül eleven.
A Parsifal ezért nemcsak Wagner múzeuma.
A múzeummá vált kultúra kritikája is.

9. Amfortas sebe mint történelmi seb

Amfortas Wagnernél azért nem tud meggyógyulni, mert ugyanaz a lándzsa sebezte meg, amelynek gyógyítania kell.
Syberberg számára ebben rendkívül termékeny történelmi paradoxon rejlik.
A kultúra, amely megsebez, egyben az a kultúra is, amelyből a gyógyulás nyelvét merítjük.
Wagner része a problémának.
De Syberberg szerint nem lehet egyszerűen Wagner nélkül megoldani a Wagner-problémát.
Ezért tér vissza hozzá újra és újra.
Amfortas sebe ebben az olvasatban a kulturális trauma metaforájává válik. A seb nem gyógyítható meg felejtéssel, mert a felejtés csak elfedi. De a seb kultikus őrzése sem gyógyítás.
Ezért döntő a Mitleid.
Nem a múlt eltörlése vált meg, hanem annak képessége, hogy a sebben felismerjük a szenvedést.

10. Kundry mint az emlékezés alakja

Syberberg értelmezésében Kundry különleges jelentőséget kap. Edith Clever alakítása nem egyszerűen női főszereppé növeli a figurát. Kundry a film egyik legösszetettebb antropológiai és történeti alakjává válik.[8]
Ő az, aki:
emlékszik.
Parsifal kezdetben nem emlékezik megfelelően még saját történetére sem.
Kundry ellenben mintha túl sok emléket hordozna.
Kényszerű vándorlása, különböző identitásai és a múltba való bezártsága miatt olyan személyiséggé válik, akiben az idő rétegei egymásra torlódnak.
Ebben az értelemben Kundry maga is hasonlít Syberberg filmjére.
Mindketten emlékezet-hordozók.
Kundry tragédiája az, hogy nem tud szabadulni az ismétléstől.
Ezért az ő megváltása különös jelentőséget kap. Nem pusztán a „bűnös nő” megtisztulásáról van szó, hanem az ismétlés kényszerének megszakításáról.

11. A csók: erotika, felismerés és részvét

Wagner Parsifaljának egyik legrejtélyesebb pillanata Kundry csókja.
A csábítás pillanatában történik meg Parsifal valódi felismerése.
A fiú, aki az első felvonásban képtelen megérteni Amfortas szenvedését, Kundry érintésekor hirtelen maga is átéli a seb fájdalmát.
Ez különös összekapcsolását jelenti:
erotika és tudás,
vágy és fájdalom,
test és együttérzés között.
A felismerés nem absztrakt gondolkodás eredménye.
Testi tapasztalatból születik.
Syberberg ezt a mozzanatot még radikálisabbá teszi azzal, hogy a csók után Parsifal vizuális identitása átalakul.

12. Az androgün Parsifal

A film egyik legtöbbet elemzett rendezői döntése, hogy Parsifalt kezdetben Michael Kutter, később pedig Karin Krick jeleníti meg, miközben az énekhang férfihang marad.[9]
A változás a Kundryval való találkozáshoz kapcsolódik.
Syberberg magyarázata szerint a megoldás Parsifal férfias és nőies pólusainak egyesítésére irányul, és ellenpontot képez Wagner férfiközpontú megváltásképével szemben.[10]
Ez a változtatás messze túlmutat a szereposztási különlegességen.
Parsifal megváltóvá válásának feltétele az lesz, hogy meghaladja korábbi identitásának egyoldalúságát.
A megváltó nem a tiszta férfi hős.
Hanem olyan lény, aki magában hordozza azt is, amit korábban másikként tapasztalt.
Ez visszavezet a részvét problémájához.
A részvét szó szerint azt jelenti:
részt venni a másik tapasztalatában.
Parsifal ezért nem egyszerűen megismeri Kundryt.
Valamiképpen Kundry tapasztalatát is magába fogadja.
Az androgün Parsifal ennek vizuális metaforája.

13. Hang és test szétválasztása

Syberberg tudatosan megbontja az operai szereplő klasszikus egységét.
A testen látott személy és a hallott énekhang több esetben nem ugyanahhoz az előadóhoz tartozik. Parsifal férfihangjának női testen való megszólalása ennek leglátványosabb példája.
Ez ontológiai bizonytalanságot hoz létre.
Ki beszél?
Ki énekel?
Ki Parsifal?
A test?
A hang?
A szerep?
A mítosz?
A film ezzel magát az identitást teszi kérdésessé.
Wagner zenéje folyamatos identitást biztosít, miközben Syberberg képei megszakítják ezt az azonosságot.
A film és az opera így különböző dolgokat állít ugyanarról a szereplőről.
A hang azt mondja:
ugyanaz.
A kép azt mondja:
megváltozott.
Ebből a feszültségből születik a film egyik legerősebb jelentéshatása.

14. Wagner és Brecht paradox találkozása

Syberberg különös helyet foglal el Wagner és Brecht között.
Wagner esztétikája a művészetek integrációjára, a néző érzéki és érzelmi bevonására törekszik.
Brecht ezzel szemben a kritikai távolságot hangsúlyozza.
Syberberg mindkettőt egyszerre akarja.
A zene továbbra is képes hipnotikus hatást gyakorolni.
A kép azonban folyamatosan figyelmeztet:
amit látsz, reprezentáció.
Ezért a néző egyszerre kerül:
a mű belsejébe és a művön kívülre.
John Rockwell kritikai értékelése éppen ezt a különös egységet ragadta meg, amikor a Wagner-féle hipnotikus vonzerő és a brechti intellektuális elidegenítés egyesítéséről írt.[11]
Ez a paradoxon Syberberg egész filmnyelvének kulcsa.
Nem akarja megszüntetni Wagner varázsát.
A varázslat közben akar gondolkodásra kényszeríteni.

15. A Gesamtkunstwerk kritikája és újjáteremtése

Itt jelenik meg Syberberg és Wagner egyik legérdekesebb kapcsolata.
A film látszólag kritizálja a Gesamtkunstwerk ideáját, ám közben maga is új összművészetet teremt.
A filmben egymásba épül:
  • opera,
  • színház,
  • festészet,
  • fényképezés,
  • szobrászat,
  • bábszínház,
  • építészet,
  • filmművészet,
  • történeti dokumentum,
  • zene.
Syberberg tehát egyszerre dekonstruálja és újraalkotja Wagnert.
Ez az oka annak, hogy a filmet nem lehet egyszerűen Wagner-ellenes alkotásnak nevezni.
Talán pontosabb:

kritikai wagnerianizmus.

Syberberg hisz Wagner művészetének hatalmában.
De éppen azért, mert hisz benne, veszélyesnek is tekinti.

16. Megváltás és emlékezet

A film legmélyebb filozófiai kérdése végül a megváltás.
Lehetséges-e egyáltalán megváltás a történelemben?
Wagner mitikus választ adott erre.
Syberberg száz évvel később már nem ismételheti változatlanul ezt a választ.
A történelem nem tehető meg nem történtté.
A megsérült kultúra nem térhet vissza saját ártatlan kezdetéhez.
Ezért Syberbergnél a megváltás nem restauráció.
Nem:
visszatérés.
Hanem:
átalakulás.
Parsifal maga is csak azután válhat megváltóvá, hogy identitása átalakul.
Ugyanez igaz kulturális szinten.
A német kultúra sem úgy „váltható meg”, hogy egyszerűen visszatér Goethe, Beethoven vagy Wagner világához.
A visszatérés útját lezárja a történelem.
Csak egy olyan örökség képzelhető el, amely magában hordozza saját katasztrófájának tudását.

17. Fogadtatás

A mű 1982-ben készült, és a cannes-i filmfesztiválon versenyen kívül mutatták be.[12] Már ez is jelzi, hogy a filmet nem pusztán zenei produkcióként, hanem autonóm filmművészeti teljesítményként fogadták.
A korabeli kritikai visszhang egyik fontos sajátossága az volt, hogy még azok az értékelések is, amelyek Syberberg radikalizmusát hangsúlyozták, gyakran kiemelték Wagnerhez való különös hűségét.
Ez első pillantásra meglepő.
Hiszen Syberberg szinte valamennyi hagyományos színpadi konvenciót felbontja.
A paradoxon azonban feloldható, ha különbséget teszünk betű szerinti és értelmezői hűség között.
A film nem feltétlenül Wagner vizuális instrukcióihoz hű.
A mű kérdéseit viszont rendkívüli komolysággal kezeli.
A Cahiers du cinéma 1982-es éves listáján a film a nyolcadik helyre került.[13] Ez különösen figyelemre méltó egy több mint négyórás Wagner-operafilm esetében, és azt jelzi, hogy Syberberg műve az auteur-film és a modernista filmművészet kontextusában is jelentős kritikai figyelmet kapott.

18. Kritikai problémák

Syberberg vállalkozása azonban több alapvető ellentmondással terhelt.

18.1. Wagner kritikája wagneri eszközökkel

A legfontosabb ellentmondás, hogy Syberberg a monumentalizmust monumentalizmussal kritizálja.
A Wagner-mítoszt újabb Wagner-mítosszá alakítja.
A néző ezért joggal kérdezheti:
valóban sikerül-e kívül kerülnie azon az esztétikai univerzumon, amelyet elemez?
Talán nem.
De elképzelhető, hogy éppen ez a sikertelenség a film igazsága.
Wagner kulturális hatása olyan erős, hogy Syberberg szerint nem létezik kényelmes külső pozíció.

18.2. Az idézetek túlburjánzása

A film ikonográfiai sűrűsége szinte kimeríthetetlen.
Művészettörténeti, filozófiai, vallási és politikai asszociációi olykor egymással versengenek.
Ez intellektuálisan gazdagítja a filmet, ugyanakkor veszélye is.
A jelkép könnyen újabb jelképet követ, amíg a néző már nem tud különbséget tenni alapvető és másodlagos jelentések között.

18.3. Az elitkultúra problémája

Syberberg kultúrakritikája maga is mélyen kötődik a német magaskultúra fogalmához.
A film ezért nemcsak a kulturális hagyomány kritikája, hanem egyben annak rendkívül szenvedélyes védelme.
Ez újabb produktív ellentmondás.
A rendező azt a kultúrát gyászolja, amelynek mítoszteremtő erejétől egyúttal fél.

19. Utóélet és filmtörténeti jelentőség

A Parsifal nem vált tömegkulturális operafilmmé.
Hatása más természetű.
Syberberg műve az opera filmes adaptálásának egyik radikális határesetét mutatja meg: azt a pontot, ahol az operafilm már nem az előadás rögzítése, hanem önálló filozófiai interpretáció.
Solveig Olsen később egész nagymonográfiát szentelt Syberbergnek és különösen Parsifal-értelmezésének. Könyve a filmet a rendező német ciklusának lezárásaként tárgyalja, miközben részletesen elemzi a mű pszichoanalitikus, mitológiai, alkímiai és esztétikai összefüggéseit.[14]
Az újabb kutatás továbbra is visszatér olyan speciális jelenségekhez is, mint Syberberg bábhasználata. Dalibor Davidović 2023-as tanulmánya például éppen a bábok és Wagner jelenlétének összefüggéséből indul ki, majd ezt Syberberg korábbi és későbbi munkái felé is kiterjeszti.[15]
Ez arra utal, hogy a Parsifal nem lezárt történeti kuriózum. Ikonográfiája továbbra is értelmezést követel.

20. Következtetés: a megváltás romjai

Hans-Jürgen Syberberg Parsifalja végső soron nem Wagner operájának illusztrációja.
Film Wagner lehetőségéről Wagner után.
Film Németország lehetőségéről Németország történelme után.
És film a megváltás lehetőségéről az ártatlanság elvesztése után.
Ezért központi metaforája nem egyszerűen a Grál.
Hanem a seb.
Amfortas sebe.
Wagner örökségének sebe.
A történelem sebe.
A kulturális emlékezet sebe.
A film nem azt ígéri, hogy ez a seb eltüntethető. Az eltörlés vágya maga is veszélyes volna, hiszen felejtést jelentene.
A syberbergi megváltás sokkal inkább annak képességét feltételezi, hogy a kultúra felismerje saját sebeit.
Itt kap végső értelmet a wagneri Mitleid.
A részvét nem pusztán erkölcsi érzelem.
Megismerési forma.
Parsifal azért válhat megváltóvá, mert képessé válik arra, hogy a másik szenvedésében felismerje önmagát.
És ugyanezt követeli Syberberg a nézőtől.
Ne szemléljük Wagnert ártatlanul.
De ne is higgyük, hogy egyszerűen megszabadulhatunk tőle.
Át kell haladnunk képein, zenéjén, mítoszain és azok történelmi következményein.
Ebben az értelemben a Parsifal legfontosabb útja nem Klingsor kertjéből Monsalvatba vezet.
Hanem:
mítosztól a történelemig,
ártatlanságtól az emlékezetig,
azonosságtól a másik megtapasztalásáig,
és a kulturális fétistől a kritikai önismeretig.
Syberberg nem lerombolja Wagner mítoszát.
Sokkal nehezebb dolgot kísérel meg:
átvezet bennünket a mítosz romjain.

Jegyzetek

[1] Solveig Olsen monográfiája szerint az 1982-es Parsifal Syberberg „German Cycle”-jának lezárása. Olsen hangsúlyozza, hogy a film Wagner librettójának és partitúrájának megtartása mellett a vizuális komponensben hajt végre radikális újraértelmezést.
[2] A Parsifalt megelőző Wagner-vonatkozású Syberberg-művek között különösen fontos a Ludwig – Requiem für einen jungfräulichen König, a Winifred Wagner-film és a Hitler, ein Film aus Deutschland. A források szerint a Winifred Wagner-film után kialakult konfliktus következtében Syberberg nem használhatott már létező Parsifal-hangfelvételt, ezért önálló zenei produkció készült Armin Jordan vezényletével.
[3] A produkciót teljes egészében stúdióban forgatták. Syberberg a mesterséges tér és a változó vetített hátterek segítségével kulturális, történeti és festészeti utalások nagy rendszerét építette az opera köré.
[4] A díszlet legfontosabb komponense Wagner hatalmas halotti maszkja, amely többféle térré alakul a film során.
[5] Olsen különösen Freud és Jung elméleteit, valamint az alkímiát is a Syberberg-film értelmezési hátteréhez sorolja.
[6] Syberberg filmjében a Grál nem rendelkezik egyetlen stabil megjelenési formával; a Bayreuthi Festspielhaus is bekapcsolódik ebbe a relikviaszerű ikonográfiába.
[7] Dalibor Davidović, „Figuren Wagners – und Syberbergs” című tanulmánya Syberberg 1982-es Parsifaljának bábjeleneteiből kiindulva vizsgálja a bábmotívum és Wagner életművének kapcsolatát a rendező munkásságában.
[8] A film értelmezési hagyománya különösen nagy jelentőséget tulajdonít Edith Clever Kundry-alakításának és annak, hogy Syberberg Kundryt a történet centrumába helyezi.
[9] Parsifalt előbb Michael Kutter, majd Karin Krick alakítja, miközben az énekhang Reiner Goldberg hangja marad.
[10] Syberberg saját értelmezésében ennek célja a férfi és női pólusokat magába foglaló, androgün vagy „paradicsomi” ember képének megteremtése, egyúttal a Wagnernél érzékelhető férfiközpontú megváltási struktúra ellenpontozása.
[11] John Rockwell a New York Times kritikájában Syberberg eljárását Wagner hipnotikus vonzereje és Brecht intellektualizált elidegenítése különös egyesítéseként írta le.
[12] A filmet az 1982-es Cannes-i Filmfesztiválon versenyen kívül vetítették.
[13] A Cahiers du cinéma 1982-es éves Top 10 listáján a Parsifal a nyolcadik helyen szerepelt.
[14] Solveig Olsen: Hans Jürgen Syberberg and His Film of Wagner's Parsifal. University Press of America, 2006. A kiadói adatlap szerint a kötet átfogó életrajzi áttekintés mellett Syberberg Parsifaljának részletes elemzését kínálja.
[15] Dalibor Davidović: „Figuren Wagners – und Syberbergs”, in Musik – Politik – Gesellschaft, 2023. A tanulmány Syberberg bábhasználatának Wagnerhez kapcsolódó jelentését vizsgálja.

Válogatott bibliográfia

Davidović, Dalibor. „Figuren Wagners – und Syberbergs.” In Musik – Politik – Gesellschaft, 2023.
Olsen, Solveig. Hans Jürgen Syberberg and His Film of Wagner's Parsifal. University Press of America, 2006.
Syberberg, Hans-Jürgen, rendező. Parsifal. 1982.
Syberberg, Hans-Jürgen, rendező. Hitler, ein Film aus Deutschland. 1977.
Syberberg, Hans-Jürgen, rendező. Ludwig – Requiem für einen jungfräulichen König. 1972.
Wagner, Richard. Parsifal. Bühnenweihfestspiel, 1882.