Esszék · Etika
A világ hat napja
A tanulmány Tarr Béla és Hranitzky Ágnes 2011-es A torinói ló című filmjét filozófiai és filmesztétikai összefüggésben vizsgálja. Kiindulópontja, hogy a mű nem egyszerűen apokaliptikus történetként, hanem a világ fokozatos dekreációjának, vagyis visszavonódásának filmes modelljeként értelmezhető. A Nietzsche torinói összeomlásához kapcsolódó anekdota és Krasznahorkai László irodalmi előzménye olyan filozófiai keretet teremt, amelyben az ismétlés, az akarat, a nihilizmus és az élet affirmációjának problémája válik meghatározóvá.

Új bekezdés...

Tarr Béla A torinói ló című filmjének filozófiai és filmesztétikai lelmzése
Új bekezdés...
Tarr Béla 2011-ben bemutatott, Hranitzky Ágnes társrendezővel, Krasznahorkai László íróval, Fred Kelemen operatőrrel és Víg Mihály zeneszerzővel közösen jegyzett A torinói ló című alkotása nem csupán egy életmű lezárása, hanem a modern európai szerzői film egyik legvégső ontológiai és esztétikai határpontja. A film radikálisan szakít a katasztrófafilmek látványközpontú apokalipszis-ábrázolásával: a világvégét nem hirtelen bekövetkező, teátrális eseményként, hanem a lét fokozatos kihunyásaként, lassú entrópikus folyamattá csupaszítva jeleníti meg. A torinói ló egyszerre olvasható poszt-nietzschei filozófiai traktátusként, a bibliai teremtéstörténet (Genezis) szisztematikus visszavonásaként, valamint a Slow Cinema (lassú film) idő- és anyagfelfogásának végsőkig vitt fenomenológiai kísérleteként.
I. A torinói prológus és a poszt-nietzschei perspektívaváltás
A film fekete képernyő előtt elhangzó narrációval (Bicskei István hangján) indul, amely a filozófiatörténet egyik legismertebb anekdotáját idézi fel: Friedrich Nietzsche 1889. január 3-án, a torinói Via Carlo Alberto egyik bérházának kapujából kilépve meglát egy konfliskocsist, aki ostorával kegyetlenül veri megmakacsoló lovát. A filozófus odarohan, átöleli az állat nyakát, zokogni kezd, majd összeesik; ezt követően tízéves, szelíd tébolyba és némaságba süllyed. A prológus utolsó, elharapott mondata kijelöli a film alapvető episztemológiai és etikai irányát:
„És-hát-ugye a lóról… nem tudunk semmit.”
Ez a perspektívaváltás három alapvető filozófiai következménnyel jár:
- Az antropocentrizmus dekonstrukciója: A nyugati metafizika és kultúrtörténet a torinói epizódban mindig a szuverén szellem, a tragikus géniusz összeomlását látta. Tarr és Krasznahorkai ezzel szemben elfordítja a kamerát a filozófusról, és a néma, kisemmizett teremtményre (kreaturális létre), valamint a kocsisra (Ohlsdorfer – Derzsi János) és annak lányára (Bók Erika) irányítja a figyelmet. A szellemi magaslatok tragédiája helyébe a biológiai-anyagi létezés néma gravitációja lép.
- Az „örök visszatérés” materialista inverziója: Nietzsche Also sprach Zarathustra című művében az örök visszatérés (die ewige Wiederkunft) a lét legmagasabb szintű igenlésének (amor fati) próbája. A torinói ló világában az ismétlődés elveszíti minden extatikus vagy transzcendens jellegét: a mindennapi túlélés gépies, kimerítő körforgásává válik, amelyben minden egyes ciklus kevesebb energiát tartalmaz, mint az előző, mígnem a rendszer végleg leáll.
- Isten halála mint kozmikus kihűlés: Míg Nietzsche a 19. század végén „Isten halálát” az emberi önmeghaladás (Übermensch) lehetőségeként és a régi értékrendek összeomlásaként hirdette meg, Tarr filmjében a transzcendencia hiánya fizikai-ontológiai tényként nehezedik a tájra. Nem pusztán az erkölcsi rend szűnik meg, hanem maga a kozmosz veszíti el fenntartó erejét.
II. Dekreáció és negatív teológia: A Teremtés könyvének inverziója
A film dramaturgiai váza hat napra tagolódik (Első nap – Hatodik nap), ami közvetlen intertextuális párbeszédet folytat a mózesi Teremtés könyvével (Genezis). Míg a bibliai elbeszélésben Isten a káoszból és a sötétségből hat nap alatt hozza létre a kozmosz rendjét, a fényt, a vizeket, az élőlényeket és az embert, addig A torinói ló egy dekreációs (visszateremtési) folyamatot visz színre. Napról napra vonódnak vissza a létezés elemi feltételei és az ős-elemek (levegő, víz, tűz/fény, föld/táplálék).
| Dramaturgiai egység | Cselekmény és egzisztenciális esemény | Ontológiai / kozmikus veszteség | Kapcsolódás a Genezishez (Inverzió) |
| Első nap | A szélviharban hazatérő kocsis és lova; a napi rutin bemutatása (öltözés, vízmerítés, egyetlen főtt krumpli elfogyasztása). Éjjel a lány észreveszi, hogy a falban elhallgattak a szúk. | A hang és az organikusság első repedése: a láthatatlan élővilág (a szúk ötven éve tartó percegése) némaságba merül. | A teremtő Igével („Legyen…”) szemben a csend és az elmúlás első előjele jelenik meg. |
| Második nap | A ló nem hajlandó elindulni, majd enni és inni sem. Megérkezik Bernhard, a szomszéd (Kormos Mihály) pálinkáért, és elmondja apokaliptikus monológját. | A munka, az állati erő és a társadalmi horizont összeomlása: a ló passzív ellenállása megbénítja az önfenntartást; a külvilág hírnöke a teljes pusztulásról számol be. | Az ember uralma az állatvilág felett és a világ rendje megszűnik; a történelem mint romlástörténet lepleződik le. |
| Harmadik nap | Cigányok érkeznek szekéren, vizet isznak a kútból; az apa fejszével elkergeti őket. A lány kap tőlük egy könyvet, amelyből egy bezárt templom utolsó miséjéről olvas. | A szakralitás visszavonódása: az „anti-bibliai” szöveg szerint a szentség és a bűn egybemosódott, az Úr pedig végleg elhagyta a helyet. | A szövetség és a szakrális rend felszámolódása („és a reggel éjszaka lesz, vége van”). |
| Negyedik nap | Reggelre kiszárad a kút. Apa és lánya kézikocsira pakolják holmijukat, elindulnak a dombon túlra, ám rövid idő múlva szótlanul visszafordulnak és kipakolnak. | A víz (az élet forrása) és a térbeli menekülés elvesztése: kiderül, hogy nincs „máshol”, a pusztulás totális és kikerülhetetlen. | A vizek elválasztásának és a lakható föld kialakításának visszavonása; a tér bezárulása. |
| Ötödik nap | Az apa leszedi a beteg lóról a kötőféket, és beszögeli az istálló ablakát. Eláll a szél, majd fényes nappal teljes sötétség borul a tájra; a lámpások és a parázs is kialszanak. | A levegő (szél), a napfény és a tűz kihunyása: a fizikai törvények felfüggesztődnek (a lámpás akkor sem ég, ha van benne petróleum). | A Genezis 1:3 („Legyen világosság”) közvetlen visszavonása: a kozmosz visszahullik az őskáosz sötétségébe. |
| Hatodik nap | Derengő, szürke félhomályban ülnek az asztalnál. Tűz híján az apa nyers krumplit tesz maguk elé; ő enni próbál, de a lány mozdulatlanul megtagadja az evést. | A kultúra (főzés) és az életösztön végső feladása: a nyers krumpli a puszta, megmunkálatlan anyagba való visszazuhanást jelzi. | A hatodik nap – az ember megteremtésének napja – az emberi lét és akarat teljes megsemmisülésébe fordul át. |
Bernhard monológja és az „anti-Biblia”
A film szinte teljes némaságát két sűrített, Krasznahorkai László prózájára épülő szöveghely töri meg. A második napon érkező Bernhard monológja a nietzschei nihilizmus sajátos, kelet-közép-európai plebejus változata. Bernhard szerint a világot nem egyetlen külső katasztrófa pusztította el, hanem az emberi kisszerűség, a „megkaparintás” és a „lealjasítás” évszázados folyamata, amelyben a hatalmasok („azok”) és a kiszolgáltatottak egyaránt részt vettek, sőt: „ebben valahogy maga az Isten is benne van”. A transzcendencia tehát nem egyszerűen hiányzik, hanem cinkosává vált az ontológiai leépülésnek.
A harmadik napon a lány által silabizált könyvrészlet – egyfajta negatív liturgikus szöveg – ezt a diagnózist emeli teológiai szintre. A szöveg egy megszentségtelenített templomról szól, amelyet a pap bezárat, mert az emberek többé nem tartották be a törvényt. A zárlat („és a reggel éjszaka lesz, vége van”) profetikus pontossággal előlegezi meg az ötödik nap fizikai elsötétülését.
III. A mindennapiság fenomenológiája és az egzisztenciális bezártság
Filozófiai szempontból A torinói ló egyik legmélyebb rétege a mindennapi rutin fenomenológiája, amely közvetlenül kapcsolható Martin Heidegger Lét és idő (Sein und Zeit) című művének egzisztenciál-analitikájához, valamint Samuel Beckett abszurd drámáihoz (különösen A játszma vége / Fin de partie zárt világához).
- A létbevetettség (Geworfenheit) és a gondoskodás (Besorgen):Ohlsdorfer és lánya nem reflektálnak a helyzetükre; létmódjukat a tárgyakkal való mindennapi foglalatoskodás határozza meg. A tűzrakás, a vízmerítés, az apa fel- és leöltöztetése (mivel jobb karja béna, lánya keze az ő testének meghosszabbításaként működik), a forró krumpli puszta kézzel történő meghámozása és megsózása nem puszta cselekményelemek, hanem ontológiai védőbástyák a semmivel szemben. Amíg a rituálé tart, addig a világ fennáll.
- Az eszközösség (Zeug) összeomlása:Heidegger elemzése szerint a világ szerkezete (Weltlichkeit) akkor válik láthatóvá, amikor a kéznél lévő eszköz (Zuhandenes) elromlik, használhatatlanná válik (Unzuhandenheit). Tarr filmjében a dekreáció pontosan az eszközök csődjén keresztül mutatkozik meg: a ló nem húzza a szekeret; a kútból eltűnik a víz; a lámpás kanóca nem fogja meg a lángot; a tűzhelyben kihuny a parázs. Amikor a tűz végleg kialszik, megszűnik a főzés lehetősége: Claude Lévi-Strauss kulturális antropológiájának fogalmaival élve a „főttből” (le cuit, a kultúra szférája) a szereplők visszazuhannak a „nyersbe” (le cru, a puszta természet és az állati lét szférája).
- Az ablak mint keret és határ:A film visszatérő vizuális motívuma az ablak előtt ülő apa vagy lány alakja, amint a kinti szélvihart, majd a sötétséget nézik. Akárcsak Beckett A játszma vége című drámájában (ahol Clov az ablakon át kémleli a halott tájat), az ablak itt sem a világra való nyitottságot, hanem a szubjektum radikális elszigeteltségét és a külvilág fokozatos megszűnését keretezi.
- Az etikai minimum és az akarat feladása:Az apa utolsó szavai a hatodik napon – „Enni kell” – a schopenhaueri életakarat (Wille zum Leben) utolsó, vak reflexét fejezik ki. A lány néma mozdulatlansága és az evés megtagadása ezzel szemben a schopenhaueri noluntas (a nem-akarás, az akarat önmegtagadása) állapotát idézi: annak felismerését, hogy a puszta biológiai vegetáció fenntartása értelmét vesztette egy olyan világban, amelyből visszavonult a fény és az élet.
IV. A radikális időbeliség és a „lassú film” (Slow Cinema) esztétikája
A torinói ló filozófiai állításai nem választhatók el a film formanyelvétől: Tarr Béla esztétikájában a forma nem illusztrálja a gondolatot, hanem fizikai tapasztalattá teszi azt a néző számára. A 146 perces film mindössze 30 beállításból (plánszekvenciából) épül fel, ami közel 5 perces átlagos snitthosszt (ASL – Average Shot Length) eredményez.
1. Tartam (durée) és időkép (image-temps)
Henri Bergson időfilozófiája és Gilles Deleuze filmelmélete alapján A torinói ló a tiszta időkép csúcspontja. A klasszikus elbeszélő filmben az idő a cselekménynek (mozgásképnek) van alárendelve: a vágás kihagyja az „üres” időt, és csak a drámai fordulópontokat mutatja meg. Tarr ezzel szemben felszámolja az ellipszist. A néző kénytelen valós időben végigülni, ahogy a lány felöltözteti az apját, ahogy a krumpli megfő, vagy ahogy az apa fát vág. Ezáltal az idő megszűnik elvont mérőszámnak lenni, és súlyként, gravitációként, fizikai ellenállásként telepszik rá a befogadóra.
2. Belső montázs és a kamera autonómiája
Hranitzky Ágnes vágói és társrendezői munkája, valamint Fred Kelemen operatőri koreográfiája a külső montázst (a snittek közötti vágást) belső montázzsá alakítja át. Egyetlen megszakítatlan beállításon belül a kamera folyamatosan változtatja a képkivágást: totálból indul, ráközelít egy kézre vagy a ló szemére, majd elmozdul a szereplőktől, és önálló életre kel.
Különösen szembetűnő a kamera szuverenitása a negyedik napon: amikor a szereplők összepakolnak és elindulnak a dombgerinc felé, a kamera nem követi őket, hanem a kiszáradt kút mellett maradva, távoli totálban figyeli, ahogy a szekér eltűnik a horizonton, majd percekkel később újra felbukkan és visszatér. Ez a beállítás egyszerre fejezi ki a kozmikus közönyt és a tér abszolút zártságát: a kamera előre „tudja”, hogy a horizonton túl sincs semmi.
3. Haptikus vizualitás és a 35 mm-es fekete-fehér celluloid anyagisága
A film képi világa Laura U. Marks fogalmával élve haptikus (tapintási) vizualitást hoz létre. Fred Kelemen erősen kontrasztos, chiaroscuro (fény-árnyék) megvilágítása és a 35 mm-es fekete-fehér nyersanyag szemcsézettsége révén a felületek szinte tapinthatóvá válnak:
- A szélben kavargó por és száraz falevelek;
- A ló csapzott, verejtékes szőre;
- A durva szövésű ruhák, a repedezett falak és a nehéz faedények;
- A tűzhelyről levett, gőzölgő krumpli héja, amely égeti az apa ujjait.
A szürke tónusok fokozatos beszűkülése az első naptól a hatodikig vizuálisan is leképezi az entrópiát: a korai jelenetek éles kontrasztjait az ötödik és hatodik napon elnyeli a kontúrokat feloldó, sűrű sötétség.
V. Akusztikus materializmus: A szél, a zene és a csend dramaturgiája
A torinói ló hangkulisszája legalább olyan meghatározó ontológiai szerepet tölt be, mint a képi világ. A hangdramaturgia három pillérre épül:
- A szél mint metafizikai antagonista:Az első négy napon szünet nélkül süvítő szélvihar nem pusztán meteorológiai jelenség, hanem a világot felemésztő entrópia akusztikus megtestesülése. A szél zúgása elnyomja az emberi beszédet, behatol a ház repedésein, és fizikai küzdelemmé változtat minden egyes szabadban megtett lépést.
- Víg Mihály körkörös gyászzenéje:Víg Mihály visszatérő zenei főtémája – egy barokk passacaglia vagy chaconne szerkezetére emlékeztető, orgonára és vonósokra írt, lefelé ívelő, repetitív dallam – a film belső metronómjaként működik. A zene nem érzelmi manipulációra szolgál, hanem a sors könyörtelen, mechanikus körforgását jeleníti meg.
- A halotti csend beköszönte:A film legfélelmetesebb pillanata nem a vihar tetőzése, hanem az ötödik nap fordulópontja, amikor a szél hirtelen eláll. A korábbi akusztikus telítettséget felváltó némaság nem a megnyugvás, hanem a kozmikus halál csendje: a természet légzése állt le.
VI. Összegzés: A mozi ontológiai nullpontja
A torinói ló azért válhatott Tarr Béla utolsó nagyjátékfilmjévé, mert a rendező ebben a műben magát a film médiumát is eljuttatta az ontológiai nullpontig. A mozi létezésének két alapfeltétele a fény (a vetítőgép fénye, a megvilágított celluloid) és a mozgás (az időbeli változás). A torinói ló hat napja során előbb a mozgás fagy meg (a ló megáll, a vándorlás meghiúsul, a szereplők mozdulatlanságba dermednek az asztalnál), majd a fény is kialszik (a nap elsötétül, a lámpás elalszik, a kép feketébe úszik).
Tarr műve így egyszerre nyújt radikális civilizációkritikát – amely az antropocén kor ökológiai és egzisztenciális szorongásait is megelőlegezi –, és mély humánumot: miközben megfosztja az embert minden metafizikai illúziótól, végtelen türelemmel és empátiával mutatja fel a puszta létezés méltóságát a ló, az apa és a lány néma helytállásában. Amikor a film utolsó képkockáján a sötétség végleg összezárul a szereplők felett, a filmtörténet egyik legkövetkezetesebb filozófiai kísérlete ér véget: a mozi saját megszűnésének tanújává válik.
Új bekezdés...


